Snapshot for Violin,No.24 In A Minor, Nicolo Paganini

visszamentél a munkahelyére. ismerted már a portást, beengedett. biztos voltál benne, hogy megcsal, teljesen. leültél a dolgozóasztala elé és az iratait nézted. mappák, dossziék, névjegykártyák szanaszét. a falióra monotonkattogása egyedüli zajként szinte tombolt fejedben, akkora volt a csönd. a kis mozgatható fejű lámpát felkapcsoltad, magaddal hoztad férjed telefonját, hogy megtudd a nő nevét, letetted, elővetted a cigarettád és rágyújtottál. tüdődben félfordulatot tett a szomorúszürke füst majd kifolyt a szádon. felfelé szállt a lámpa fényében, tekeredett, imbolygott. minden tökéletesen lassú volt. elővetted a pénztárcád és a képét nézted. egyszálpólós, nevetős. egy alig látható könnycsepp domborodott szemed sarkában, pislogtál és végigcsorgott arcodon, mint a szemetelő eső az ablakon. megállt szád sarkában és nyelved benedvesítette vele ajkad. arra gondoltál, hogy minek lenne értelme.
karikát fújtál a füstből, majd még egyet és nem gondoltad volna, hogy meg fogsz lepődni. meglepődtél. a kavargó füst visszafelé lebegett, egyenesen a szád felé, amint egyre közelebb ért, tágult a kör és kis idő után betemette arcod. pórusaidba, mint a selyem úgy simult, kitöltötte a szarkalábakat a szemed alatt, végighullámzott orrodon , majd beszívta magát a bőrödbe. torkodban a karika összeszűkült és megakadt, nem kaptál levegőt. forgattad a szemed és nem értetted, hogyhogy nem állt meg a szíved. merthogy tovább vert. makacsul, érezhetőn. melleidet nézted, ahogy föl le emelkednek, bimbóid kemények voltak és nedvesek, érezted. kezed épphogy remegni kezdett, egész testeden a bőr lüktetett és lélegzett, apró füst karikákat fújva ki magából. körmeid eltűntek, helyettük kékesszürke füst csorgott, megérintetted az arcod, de nem éreztél mást csak valami kitapinthatatlan anyagot, ami egyszerre folyt és volt szilárd. próbáltál felállni, keresni egy tükröt, de képtelen voltál, lábaid eltűntek. azt hitted. szemeidben úgy változtak a színek, mint egy palettán, sötétek voltak, bánatmélyek. emberi eszméletedet elvesztetted. olyan könnyűnek érezted magad, mint a lehelet. a férjedre gondoltál, a nyakára, a szájára, a kis vágásra a hóna alatt, arra a gesztenyeabarna anyajegyre, ami a combján bujkált és sírni kezdtél. nehéz, sűrű füstkönnyeket fújtak szemeid, amik ellepték a szobát, mely pár perc múlva teljesen megtelt könnyeiddel és az ajtó alatt kerestek kiutat. csak ültél és lebegtél, vártál, sírtál, fájt.
az ajtó hirtelen kicsapódott. a portás volt. köhögött és szája elé tette a kezét. a lámpakapcsoló mellett felpattintott egy dobozkát és megnyomott egy gombot. két hangos ventillátor kezdett forogni a plafonra szerelt ketrecükben. lassan tisztulni kezdett a szoba, újra megjelentek a bútorok, a székek, téged pedig komótosan magába szippantott az elszívó. a portás a szemeit dörzsölte, majd az asztalra bámult. - asszonyom?- kérdezte, majd körülnézett, de senkit nem talált. meglátta a telefont, felvette, köhögött és visszaindult. lekapcsolta a lámpát, elzárta az elszívót és becsukta az ajtót. leült a székébe és olvasott tovább. megszólalt a telefon. a portás megrántotta a vállát és kinyitotta. egy új bejövő üzenet. ismeretlen szám. - már nem kell titkolnod. nem haragszom. szeretlek, Anna.