egyszer kimaradsz

Este van. Az én estém. Ma nem lesz radiátormeleg szoba, kivilágított város, forraltbor és puncsfelhős Liszt Ferenc - tér, párna a fejed alatt, vastag takaró. Ma sötét lesz, sötétebb, mint a fekete, hideg és libabőrös éjszaka, kemény korhadt faágy, feslett, szakadt szövetű megsárgult tollpárna, olyan orrfacsaró áporodott szaggal, elfelejtett éjszakák szagával, izzadtság és ondó szagával, foltokkal. A falon nem lesznek képek, csak a beázott tapéta, amibe körmök mélyedtek valamikor, az ajtón nem lesz kilincs, az ablak törött lesz és koszos esőfoltos. Az utcáról csak a szél neszez be a szobába, ahol nincsfekete konnektordémonok szállingóznak majd az áramkörökből, rázzák nincsfejüket és szikrázó küklopszszemmel nézik, ahogy aludni próbálsz. Ez az én estém. És ma nem fogsz aludni. Azt akarom, hogy álmatlanságban szenvedj, hogy, amikor lecsukod a szemed rémek és kísértetek szaladjanak pupilláid alá, és feszítsék, nyomják szemgolyód. Hogy sírni kezdj a gondolattól. A lámpa csak pislogni fog, ritkán, sárgán, a mennyezet recsegni fog a szellemek súlyától, lábnyom nélküli gnómok igyekeznek feléd az emeletről és bevarrt szemű embriók nyöszörögnek a padlón. Talpad alatt a parketta elporlik és lezuhansz a pincébe, ahol a limlomhadsereg nagy robajjal támadja meg védtelen tested, repül feléd a törött kandalló, a nagyanyád fésülködőtükre, a fejnélküli Éva baba, akinek egyszer a kezét is letépted csak úgy, viccből, a nyikorgó rokka és a háttámla nélküli olajzöld fotel, amiben nagyapád ült és mesélte a múltat régen. Kapkodod a levegőt és ordítasz, mint egy menekülő állat, de senki nem hallja. Elbotlasz a küszöbben és fejed bevered az antik dohányzóasztal sarkába.
Nincs kedvem tovább birtokolni az estét. És feltámasztani sem akarlak. A játékból egyszer kimaradsz.