Snapshot for Violin, RV 484 Concerto for Bassoon in E minor [III] Allegro, Antonio Vivaldi

félszeg, nyápic lépteid kopogtak a gerendákon.arcod a padlás sötétjébe öltözött, testedet pedig a rózsaablakon átszűrődő napfény világította meg. kezeid úgy lebegtek a magasban, mint a párnából kihulló pihe. azt mondtad, ez lesz a tánc vége. az a tánc. amit csak én láttam a gerendák alatt, te csak mosolyogtál és a hegedűk ott vinnyogtak a füledben, csak te hallottad, senki más. mint ha minden nap valami maskarás bál lett volna a padláson, zenekarral, vendégekkel. amint eljött a késő délután, te már szaladtál is föl, ráálltál a korhadt fadeszkákra és elkezdtél táncolni, gyorsan, mintha elrohanna előled az ütem és soha nem érnéd utól. hangverseny volt fönn, a báli cipődet felsértette a fa, és szálkák mélyedtek bele, apró vércseppek szöktek lábadból, mikor felszáradtak mutatták a koreográfiát. ruhád fodros volt és piszkosfehér, gyűrted a szélét, kapaszkodtál; szoknyád volt a hangszered, úgy susogott alattam, közben por szállt mögötted sziluettbe ölelve a táncod. szeretted látni, amint alattad kapkodva rohanok, várva, mikor esel le, hátha elkaphatlak, de sosem inogtál meg. aztán egy idő után megálltam és néztem, ahogy a beteges félmosoly az arcodon egyre csak szélesedik és éreztem, hogy a tánc vége tényleg közeledik. nemsokára már szerettem volna ha leesel. olyan voltál, mint egy matador, aki a láthatatlan bikával küzd, dobbantottál, forogtál. a fa egyre kevésbé tolerálta a táncod, prüszkölt a portól és olyan hangot adott ki, mint egy hamis cselló, amin egy süket játszik. vak voltál és ördögi, tudtam, hogy nem szeretsz igazán, azt is, hogy senkit sem, és ezért utáltam, ha boldog voltál. mert csak te voltál az, körülötted senki. és ez a tánc. a hegedűk a távolban és a bál a padláson, ahogy lábaid követték egymást és azt a süket ritmust, amit annyira akartam hallani én is, hogy végre boldog lehessek, talán. de nem hagytad. csak táncoltál és táncoltál és láttam a szemedben azt az apró megvetést, amitől halhatatlannak érezted magad ott a magasban. a nap levette rólad fényes csíkjait és lábadat világította, mint egy reflektor, díva voltál, istennő és ördög. és akkor megláttam a régi rokka mögött apád faszekrényét. rám sem néztél, így nyugodtan odasétáltam és kinyitottam. a sok kacat között megtaláltam a vadászpuskáját. végre nekem is lesz egy hangszerem, ami szebben szól, mint a hegedűid.
egy töltényt tettem bele, felhúztam és még utoljára rád néztem. felemeltem a puskát és a térdedre céloztam. tekinteted egy pillanatra rám tévedt, de meg se rebbent, csak a mosolyod lett más. mintha meg akartál volna köszönni vele valamit. azt hiszem igazam volt, sosem szerettél igazán. meghúztam a ravaszt. térded kifordult és szinte elvált a testedtől. a golyó ereje megpördített a levegőben, mintha az utolsó, a leglátványosabb lépésre készülnél, a nagy fináléra, kezeid felemelkedtek, átszakították a sűrű porfelhőt, tested pedig lezuhant. csönd lett. a gerendák megkönnyebbültek, vér csöpögött róluk. négy öt métert zuhanhattál, nyakad valószínűleg azonnal kitört, fejed felém nézett, szemeid csukva voltak. olyan voltál, mint egy elhasznált marionett bábú, akinek elvágták a zsinórjait. aztán pislogtam párat és fölnéztem, ki az ablakon. nem akartam elhinni. próbáltam nem elhinni, és nevetni kezdtem, hogy ne halljam. valahonnan messziről, mint a sercegő lemezjátszóból, hegedűk szólaltak meg. és a zenekar folytatta a számot. a bál nem ért véget a padláson. melléd álltam és táncolni kezdtem.

valakinek