talán

Az élet napról napra megdönti saját szabályait. A jól bevállt kerékforgás megakad és vagy mozdulatlanná válik vagy egy teljesen új irányba fordul.
Szeretni valakit jó. Kell. Mindennapi. Ha nincs kit, akkor keres az ember, vagy vár, esetleg az ölébe pottyan egy idegen. Ez kalandosabb. Persze kiszámíthatatlan. Gondoltam írok egy listát, milyen legyen a nő, akivel leélném az életem. Aztán miután megírtam rájöttem, hogy ez baromság. Fekete haj, sötét szemek kecses test, mint a baldahin, jókedvű életvidám és stb. Aztán a másik pillanatban tényleg az ember elé pottyan valaki, aki se nem fekete hajú se nem sötét szemű. Viszont meg van benne minden, ami magadban is. És tudod milyen a mágnes. Emlékszel még gimiből.
És elképzeled, ahogy sétáltok a várban és a Babits közi szellemek összesúgnak a hátatok mögött, meg az a félszemű puttó rátokkacsint a sarokról, és akkor értenéd meg, hogy vannak csodák.
Legyintesz csak magadon, olyan vagy, mint az időjárás, szeszélyes és változékony. Elmondanád neki, hogy csak voltál. Megértené?
Az emberek nem szeretik hallani az igazat. A szembesítést, túl keveset beszélnek egymással. Nem értik a legegyszerűbb szavakat. Te meg feszengsz emiatt, mert elmondanád nekik, neki. Csak mit gondolna ugye? El sem hinné.
Pedig vannak csodák. A legtöbb bennünk rostokol és várnak a megfelől pillanatra. Neked eljött a pillanat. Az, amelyikre titkon vártál. Szép, várt csoda. Olyan baldahinos.
Pont olyan, amitől megfordul a világ. A Dunára gondolsz és arra, hogy most biztos visszafelé folyik. És, hogy megmutattad neki a boltívet, ahol gyűltek az évek és az évszakok váltakozása még mindig semmit sem csúfított rajta, a titkokon. És mesélnél neki a filmkockákról meg a sorokról abból a bizonyos könyvből, amit szintén megmutatsz majd neki. A végén pedig kifogysz mindenből és nem fogsz tudni mit adni neki, csak olyasvalamit, amit nem fog érteni. Az a szebb, amit nem ért. Csak van egy sorrend, amit persze szívesen felrúgnál.
Emlékszel? Amikor meséltem az időről? Az Isten nagyon meg lehetett fázva, mert esőt szipogott és a felhők tejfoltossá áztatták az eget. A nap hatalmas csíkokat égetett a kankalinok közé, te mellettem álltál a fűz árnyékában. Szeretted azt a helyet. Azt mondtad, álmodtál már róla. Nem tudtam, hogy beszélni jobb veled vagy hallgatni? Boldog voltál. A szél összekócolta hajad te pedig a távolba néztél. Kersetél valamit. Kérdeztelek, de nem hallottál.
Na hát és ilyenkor képzelegsz. Például ilyeneken. Egyszerűbb lenne ha az emberek megértenék egymást. Kezet fogok az Istennel és leülök mellé. Azt mondja, örül nekem. Tanácsát kérem. Csak mosolyog. Ő sem túl közlékeny. Emberinek tűnik.
Majd rágondolok. A vasárnap már csendesen szedelőzködik, a fények halványak és esetlenek. Most a parton sétálsz és a testedet takaró lepel vége beleér a vízbe. A homokban hagytad a lábnyomaid.
Ott messze egy hal úszik, madár fölötte, a hullámok a szárazföldet söprik, a parton állsz, melletted egy eltévedt árnyék, kézenfogna, megölelne.