Ellovagolt velem a délután. A hátán ülve nagyokat kurjantottam, arcomra kiült az izgatottság, még a nap sem mert rámsütni. Megálltunk az Oktogonnál. Az emberek eltűntek az utcákról, üres boros palack hánykolódott a zebrán, majd a szél fölkapta és magasabbra repítette, mint a madarakat.
Ennyire emlékszem. Folyton-kényszer motoszkál bennem, hívnálak, hogy tudjam merre vagy. Percenként mondjuk. Aztán cuppanósat nyomnék orcádra, ha kell elbújva a kapualjban. Elvinnélek a Körvasút sorra, ahol biciklizni tanultam, fagyiznánk ebben a rossz kedvű őszi szélben, a Király dombon fekve várnánk az Esthajnalt, de addig még legalább 2 óra. Ki tudja te kire gondolsz. Töltött paprikába menekülök a válaszok elől, vajon kövéren is szóba állsz majd velem? Lesz olyan nap, mikor minden természetes lesz, ami veled kapcsolatos?
Fehérkenyér morzsa szám szélén.
Fél hat lesz.
ÉrtedhogymindenNekedszól?