Új blog

Új blog indult, ahol csak és kizárólag filmekről fogsz olvasni. Élvezd!

http://snapshotember.blogspot.com/
http://snapshotember.blogspot.com/
http://snapshotember.blogspot.com/
http://snapshotember.blogspot.com/

Régi/módi

Rendre vannak ezek a vasárnapok, amikor jön a csoszrogány éves Bacher néni, gyűszűvel az ujján, ami még a háború alatt ragadt rá, azóta nem látta az ujjbegyét, és ilyenkor hangos jajbaszkizás van a házban, mert a Bacher néni süket, mint a feneketlen és perpatvart csinál ő mindenért. Meg riadalmat a gyerekeknél. Tisztaságba kapják a házat, kirugdalják a pormacskákat az udvarra egyenest, és pántlikás jónapot. A gyerekek mennek pucolni köröm alól a piszkot, fényesíteni a kiscszizmákat, felnőttek rendbe rántják a szobákat, sütik a mézest, az a néni kedvence, vékony cukorral a tetején, fehér takaróként a barna piskóta púpján.
Évi nem szereti egyedül a Bacher nénit. Ő a fiatal a családban, a szűzképes, formás. Évi fürdeni megy vasárnap reggel, lemosni magáról az álomkoszt, fekszik a kádban elterülve, lebeg a hab a mellén. Az Évi melle. Mint a terebély, hajszáleres egészségesen, a gravitáció példája, megvan a pályája és esik a föld felé, mint a ringló vagy a kásás alma. Köldökéből buborékot fúj a hab, combjain terpeszt a víz maj' befolyik a kis völgybe ; Bacher néni csak pinának hívja, "ha már ez a neve". Évi még simogatja a lábát és szappant dug a hónaj alá, pöcögteti a tátikáját, nyög is bele a párába. Ruhát ad magára, pirosat, csipkést, nem szereti a csipkést a Bacher néni, azért. Aztán bemegy a szobájába és nézi a kiütéses arcú telet az ablakból. És mennek a hogyolások és miértezések, hogy nem segít a rendben csak bámul. Családi ideg van a levegőben, Évi nyugodt csak a szobájában. Kész már az ebéd, cérnás húsleves meg biocsirke körettel, különtányéros saláta és lé, gyümölcsből. Elrendezve a poharak, kristály mind persze, ezt érdemli a Bacher néni, nem a műanyagot. Ragyog még a csempe is a fürdőben, a parketta meg megszűnt nyikorogni a tisztaságtól. Közel a tizenhárom óra, akkor jön mindig a néni, sose késik, pontos, mint a veszedelem; hallani nem is, de érezni már előre az utcáról lépései súlyát, és a hátrahagyott levegő fegyelmes mozdulatlanságát. Utolsó pillantás a házra, patyolat van, mindenütt, csak nyugodalom nincs.
Tizenhárom óra öt perc. Nagy az izgalom a családban, apuka már a kapuban haptákban, anyuka kavarja a levest, idegesen, gyerekek ülnek vigyázban a kanapén, egyedül Évi mosolyog. Fél óra és hír, apuka jön föl szemében mikrokönnyel, járókelők jöttek a házhoz, majd a mentők, szívroham. Bacher néni sose késett, most is csak a szívverése, az meg jó sokat. Így nem lett ebéd vasárnap, mentek a Bacher nénit kísérni a halálba. Évi maradt otthon. Megette a húslevest és a biocsirkét, a salátát kézzel a tálból és levet ivott hozzá, gyümölcsből. Majd levette a piros csipkést, összehajtogatta gondosan, és betette a dobozba, lim-lomok közé. Nem lesz több alkalom. Most már el lehet felejteni.

Föl.

A Milán kezdte. Merthogy messze lakik ő Pesttől, Alföldön valahol. A reggel hideg volt, apró is lett tőle a Milán pöcse, ráadásul még köd is, sűrű, mint a kaukázusi kefír. Nap jött föl balra, ménest világított telibe nem is messze. Paletta volt az égen, az Isten méretes ecsetje meg cirokká száradt és vékony narancsot meg rózsaszínt söpört Milán arcára. Gémeskút csönd volt, homok sem poroszkált. Nagy volt a Milán fáradtsága, bolygónyit ásított bele a vidékbe, majd szedte a lábát egészen a kútig, mosakodni kell; a víz, mint a jég az arcát kaparta, recsegett tőle a bőre hangosan. Nyújtózkodott az égig, reggeli imát mormolt félhangosan, ma csekély kedvvel, de imádkozta. Kedvében volt, de nyugalmát elvitte az istálló, mert ott feküdt a magabűne a szalmán. Sárga hajjal és tökmeztelen, csak a lábakat takarta egy zsírfoltos rongymaradék. Nem gondolt rá sokat Milán, csak épp eleget, pont annyit, hogy a reggeli fontosabb legyen. Elindult a fűben, lába alatt térkép lett, méretes, 45-ös térkép talán, fordult a pajta felé és hozta a szalonnát, hozzá a kenyeret vastagon, majd leült az itató mellé és rágott. Nézte a földet, csíkos lett a sugaraktól, fák törték meg a fényt, fekete vonalak estek a porba. Felhők szitálták az eget, teljesen, mint a porcukor, látásig csak felhők voltak meg a pasztelsárga elkenve. Pohár bor a szalonnára, vörös, mint a kármin, indult vissza a házba Milán, de az istálló előtt csak megállt. Oda dülledt szeme, a bűn felé, nem vitte a lába, mégis mellette állt perc múlva. Nem mozdult, csak nézte a vérre vetkőztetett testet, rajta négy fekete lyukkal, és a gereblyét, aminek fogai bemarták magukat az alá a gyönyörűséges mell alá, aminek bimbója volt Milán értelme. A csupasz csöcs már puffadt volt, a szemekből hiányzott az árnyalat, de legfőképp a tekintet, a nemes kis szőrös kiszáradt, mint a föld, csak a hajának volt színe, szőke. Milán megfogta a gereblyét és a vályúhoz vitte letörölni róla a pirosat, lekaparni a tüdőtől rászáradt légbuborékokat; forgatta kezében a nyelet, a fejet, feltartotta a napba, várta a kenetet, majd elhajította jó messzire, majdnem túl az Alföldön. Visszament a magabűnéhez és letisztogatta a testet, tiszta körmök, nincs már kármin a köldökben. Egy vödörből locsolta a vizet, a test tompán csillogott az istálló előtt, meztelenből, lett ruha rajta, fogta Milán és talicskába tette, kitolta a gémeshez, a gémes nyaka nem akaródzott lejönni az égből, de a test csak belepottyant a kútmélyébe. Fröccsent a víz mindenfelé, olyan magasra, hogy Milán arcán könnyet hagyott, meg kisbánatot. Még dél sem volt, a pasztel eltűnt, lett belőle éles sárga és halványkék, és lett jó nagy kozmosz a szívben, egy nagy felismerés és nehézsúlyú szomorúság. Úgyhát Milán lába a kút szélére lépett, majd a semmibe.

A dél meleg volt, izzadt volna tőle a Milán pöcse, ráadásul délibáb is, a kútnak meg lett egy párja, fölfelé az égbe, magas volt, remegett is bele, alig bírta a Milán lába, cipelte a bűnét föl. Föl.

let me think

szóval kedd van. az egyetlen 4 betűs napunk. pár perce még hétfő volt, esett pár szem eső, pislákolt pár percig a nap, a szél egy verandán pihent én pedig almás-körtés cappy szájízzel ülök a világháló előtt. az iwiwen van egy hangulat mérce vagy mi a szösz, amin eddig a boldogság értékem nem igen kúszott 3-as fölé, viszont ma behúztam az 5-öst. a barátnőm miatt. örülök, hogy miatta még az iwiw is értelmet nyer. a napokban volt egy álmom, amiben egy majom, a leghíresebb, Csita, kokaint lopott, miután ez kiderült, szegényt agyon lőtték és a véres testén átgázolva valakik elvitték a port. azt hiszem agyam elért ahhoz a ponthoz, amit Jung mindig is keresett, amit Freud is megmagyarázhatatlannak hívna. tehát mégegyszer. majom, Csita, kokain, véres agy, valakik elviszik. hm. ma nagymamáméknál voltam és tudatosult bennem, hogy nincs se tavasz , se nyár, se meleg, mert a tuják csupaszok voltak és át lehetett látni a szomszédba. amúgy eddig nem igen foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy tél van. milyen apróságok hozzák meg az ember eszét. megtaláltam a jesolói naplóm, amit akkor kellett írnunk, amikor osztálykiránduláson voltunk olaszországban. érdekes dolgokat írtam le bennük. többek között : " kedd reggel ismét azt éreztem, mint vasárnap reggel...kedd van, gondoltam jól kezdődik majd, de egy kicsit lelombozódtam, mint ősszel a fák, csak azt nem lelombozódásnak hívják, hanem valahogy úgy, hogy lehullanak a levelek, de a lelombozódás sem rossz...éppen egy kék-sárga-fehér abroszt bámulok,gyönyörű...PVC, úgy néz ki, mint , amikor a viasz ráfolyik egy cseresznyefából készült szék karfájára. az idő kissé elromlott így a nap végére, pár szem eső is esett, de lehet, hogy több, mint pár szem, nem tudom pontosan. ma muránóban és buránóban jártunk, vicces város nevek, egy kis szójáték...mondhatnánk helyettük milánót, hisz az is 'nó'-ra végződik, de hát nem így hívják a két várost. szép volt mindkettő, színesek és aranyosak...kis utcák, kis ablakok, mint velence, csak nem az, mert velence nagyobb és különben is más a neve. nem vettem semmit, persze nem azért, mert nem tetszettek a szuvenírek, csak nem találtam semmi különlegest, minden boltban ugyanazt a terméket kaphatjuk meg, szinte ugyannyiért. még nem sötétedett be, de ez törvényszerű, szóval biztos be fog. ha véletlenül ez nem történne meg, akkor valószínűleg szívrohamot kapnék, tehát remélem ma is besötétedik."
és az utolsó napi bejegyzés, amiből már érződik a majdnemvilághírnév : "ma csütörtök van és rossz idő. ez a két dolog egyáltalán nem következik egymásból, de jól hangzik, hogy csütörtök van és rossz idő, de ha kimondja az ember, úgy sokkal jobb. kimondom. mély hangom van, nekem kicsit furcsább, de ha lány ejti ki, úgy sokkal simulékonyabbak lesznek a szavak. olaszul is kimondhatnám, csak úgy nem tudom, ezért mondom magyarul. trevisioban jártunk, illetve gurultunk, mert busszal mentünk, de az utcákban gyalog sétáltunk, így végülis helyes az az állítás, hogy jártunk. ma volt eddig a legkatasztrófálisabb, leglehangolóbb idő, hisz esett az eső és egész éjjel komor szürke felhők takartak be minket. elnézést tanárnő, de ez a négy nap valami olyna szintű fáradtsággal sújtott szinte agyon, hogy kezem és gondolataim képtelenek ennél értelmesebb és ésszerűbb mondatokat alkotni, bár ezt nem tudom miért hozom fel érvnek, hisz eddig sem írtam értelmes és ésszerű mondatokat. csókolom. "


ki kellett cserélnem az egeremet, mert elromlott. általában akkor cserélem ki a tárgyaimat, ha elromlanak. ez végülis így logikus. az új, közel sem olyan jó, mint a régi, nincs rajta görgető, az oldalán kis gomb, amit soha nem használtam, de volt rajta, ki tudja, hangos, nem tetszik, ahogy kattan, és rövid a zsinórja. tudom, van már optikai egér. kállai ferenc vigyorog rám a pepita címlapjáról, vicsorítok és ráröfögök. jó dolog egyedül pofákat vágni és hangokat kiadni. emberi. mindig van mellettünk valaki, sosem vagyunk egyedül, sosem lehetünk egyedül, ilyenkor kiélem magam. hiányzik a barátnőm. szintén hozzá kapcsolható az a tény is, hogy december 1-je óta, nem gondoltam egy percre sem a naiv.szuperre, sem a dopplerre. hál'istennek. ez a két könyv megváltoztatta az életem. negatív értelemben. másokkal ellentétben bennem csak rossz dolgokat ébrsztett, holott imádtam/imádom őket, de úgy érzem ma már jobb, hogy nem gondolok rájuk. úgyhogy köszönöm zsófi. kimentettél e két könyv beteges elhagyatottságából. ja és elmondom, hogy prágából visszafelé a buszon lenyeltem azt a könnycseppett amit a szemed sarkában találtam, azóta tudom, hogy te vagy nekem, én vagyok neked, ennyi. az volt eddig a boldogságtól legjobban fájó 10-15 percem. és bár a tudakozót nem hívtam fel, de most leírom , hogy szeretlek, nyomok egy ctrl+c-t felmutatok az égre, ctrl+v és nyomva tartom. sokáig. nem mondom, hogy örökké, mert az túl nagy szó, de mondjuk addig, amíg be nem telik ez a seszürke téli esti égbolt vele. és akkor még tahiból is látszani fog. és akkor többet már nem kell mondanom, elég felnézned az égre.

elszívok egy cigit. mint tettem eddig is. amúgy is, kitettem a thank you for smoking plakátját, szóval hülyén venné ki magát, hogy ránézek és rögtön lefekszem aludni.

jóéjt mindenkinek , ambassador és bogyószeretet

Bjúdápest, becsodás

Kaotikum. A nagy globálhálózat. Smog. Mert az van, nem is kicsi. És az a rengeteg kipufogófélistenség az utakon. Az Andrássyn és a Podmanickzyn reggel délben és este. És a 72-es bosszantó lepusztultsága, amiből kilátszik Kádár pislantása. Olyan kis ravasz, poszt. A metróról nem is beszélve, pedig az is megérne egy imát. A bkv szövetekre tegelt „köcsög”-ök és „szeretlek ági”-k minden reggel farkasszemet néznek fáradt látószervemmel, meg a tiéddel. Bárhova nézel csak azt látod, ami volt, ez összeolvad szorosan, lekaparhatatlanul azzal, ami van, és mindebből következtethetsz arra, ami lesz. Tehát az lesz, ami volt. Illetve nem is változott. Macskakő a Thökölyn végestelenig, majd’ kirázza belőled a kedvet, a szobrok halvány enyész-zölddé áztak a tereken, szemükben látszik a bú és a bánat, hon koszosak az utcák és a Gellért-hegy, mert a turista nem szemetel csak a magyar, de az mindenütt; tegnap ültem a 76-oson , azokon az igaz szoc bőrüléseken, amik puhák és szakadtak, de legalább kényelmesek, nem úgy, mint a Volvo 7-esek , az európai seggekre tervezettek, amiken ülve, félseggel és lelógó lábakkal a Keletihez érve kirázkódik belőlünk még az épp szarrá keményedő kaja is; no és ezek a 76-os trolik az igazi luxus járművek, főleg ha az ablak mellé ülünk, kábrió oldalt, már kezd felül is, az ablakot nem lehet becsukni, de nem is kell, hagyj fújja csak a szél szerteszét a tincseket, mint a filmekben, apró rohadás foltok kívül belül, ez a szocromantika úgy látszik olyan lett nálunk, mint a szokás, amitől nem akarunk megválni. Lassan megalakul a hontalan brigád , sorszámokkal a vállon és egyenruhában, ami tényleg egyen, büdösmocskos már a belső szervekig szakadt ruhamaradékokban és szandákban, télen is, de legalább megszűnik a Fedél nélkül és a pokolig hajlongó románnénik hajlongása az Oktogonon. Ja tényleg, erről jut eszembe. A körűt. Mondjuk vegyük csak a Margit körűt elejétől – utána mégiscsak Buda – a Petőfi hídig. Világháborús lyukak és félbetört tankcsövek hiányoznak a nagy panorámából, az emberek arca letargiától összekaristolt, rongyosak és már nem várnak semmit. Semmitől. - Mitől lehetne? – Jászaitól a Nyugatiig még csak istenes, a Nyugatiból nekem hiányoznak a békefenntartók, mondjuk gépfegyverrel és szigorú szemekkel, akik mondjuk gondolkodás nélkül szitává lőnének pár kisebbségi garázdálkodó hordát – ó bocsáss’, ha te garázdálkodsz, akkor téged is -. Mondjuk. Aztán hiányzik még egy-két homeless, páratlanul hevernek az aluljáróban, ki-ki a másik mellett, de azt azért mégse már na, hogy férfi a férfi mellett. Még akkor se ha csövesek. A 3-as metró előtt álló ellenőrök tegnap szabadultak a Csillagból, és máris, azzal a 2-3 hangutánzó szóval, amire még emlékeznek XXL-es semmilyenkék kabátjukban – ami ráadásul uniszex – állják el utunkat, ráadásul még tanulatlanok és olyan nonkultúrálatlan lények, akik képtelenek beilleszkedni a társadalom bármiféle kasztjába illetve rendjébe. A bkv úgy, ahogy van trolistól és kombinóstól – ez még egy mise lesz – egy bakteriális betegség. Gáborka ikea sárga elektromos kütyüje elmenne liliputiland-be, megint csak mondjuk, merthogy ide nem illik az is mondjuk. Nem csak, hogy nem illik, de be sem fért, sőt el sem férünk rajta, sőt lelóg a láb és sőt büdös is. Már mióta. Nekem jó volt a régi 4-es 6-os, kedves matuzsálem vasdobozok, csilingeltek, gyerekesen és mókásan, nyáron ki lehetett nyitni az ablakot, és még a huzat is bejött rajta, és átjárt a forró levegő, cseppet sem hűsített, de átjárt. A kombínó ablak meg olyan, hogy ki sem nyílik, és még csak nincs is. Csak ilyen lágerméretű, amibe max a szelep férne. Igen, az a szelep. A lelkem meg rendelt belőle, de nem egyet, és ez a nem egy, elromlott, ahogy annak lennie kellett, többször is, és tele volt vele a híradó meg az Internet. És akkor Gábor csak mentegetőzött, meg egyébként is az a hülye Aba. Meg a bkv. Már megint. Így kisbetűvel nem olyan röhejes. Na mindegy. És szóval a Nyugatitól például a Corvinig tiszta hihetetlen. Elvileg ennek a résznek tisztának kéne lennie és úgy kéne kinéznie, mint egy körútnak. Ehelyett olyan, mint a búsbánat. Kár is így részekre osztani, nem osztom inkább semmire, főleg nem részekre, nem is tudom, mit akartam kihozni az egészből, ettől még nem lesz szebb. Max csúnyább, az meg lett. A Boráros tér megvan? Kár. Van olyan zuga drága Budapestnek, ami hasonlít egy világvároséhoz? Nem a kicicomázott 30 méteres utcákra és nem a turista favorit helyekre gondolok, merthogy azok vannak és azok szépek is, annak rendje módja szerint, csak mi van a többivel? Mi lett a többivel? Mi lesz a többivel? A mária hilfe sem az egyetlen széptiszta Bécsben, ott 40 utcával arrébb is szemetesben van a szemét, és tiszta a flaszter, Prágában sem csak a Károly híd a tökéletes, a külváros is rendbe tartott, nem mondom, hogy gyönyörű, de tiszta és elviselhetően élhető. Na mindegy ez is. Végül is van hol elverni a pénzünk, és jók a szórakozóhelyek, meg szép a Kerepesi temető, és kellenek barátok is Pesthez – ez nem tudom, hogy jött ide – egy barátnő sem rossz – ez sem – és mivel mindkettőből jutott, inkább nem is pofázok, csak ücsörgök Zuglóban vagy épp ahol tehetem, a Nyugatinál vagy a Jászain, néha a Moszkván – korlátozott egy útvonal az hétszentség – és merengek Budapesten. Reggel meg délben, van , hogy este is. Főleg akkor. Akkor minden város szép.

a zongorán játszott. halkan, bach-ot. a szoba üres volt, csak az ablakban volt bál. ahogy a billentyűk kidirigálták a hangokat, úgy mozogtak a cseppek az üvegen. pára csapódott le és kezdett táncolni azon az estén a párkányokon és a szoba falain. - rámnézel és megértem, hogy mi a nyugalom -.
beleheled a szobát és a hangjegyek elmosódnak az ablakon. zongora. d minor. könnycsepp. miért nem vagy itt?

egyszer kimaradsz

Este van. Az én estém. Ma nem lesz radiátormeleg szoba, kivilágított város, forraltbor és puncsfelhős Liszt Ferenc - tér, párna a fejed alatt, vastag takaró. Ma sötét lesz, sötétebb, mint a fekete, hideg és libabőrös éjszaka, kemény korhadt faágy, feslett, szakadt szövetű megsárgult tollpárna, olyan orrfacsaró áporodott szaggal, elfelejtett éjszakák szagával, izzadtság és ondó szagával, foltokkal. A falon nem lesznek képek, csak a beázott tapéta, amibe körmök mélyedtek valamikor, az ajtón nem lesz kilincs, az ablak törött lesz és koszos esőfoltos. Az utcáról csak a szél neszez be a szobába, ahol nincsfekete konnektordémonok szállingóznak majd az áramkörökből, rázzák nincsfejüket és szikrázó küklopszszemmel nézik, ahogy aludni próbálsz. Ez az én estém. És ma nem fogsz aludni. Azt akarom, hogy álmatlanságban szenvedj, hogy, amikor lecsukod a szemed rémek és kísértetek szaladjanak pupilláid alá, és feszítsék, nyomják szemgolyód. Hogy sírni kezdj a gondolattól. A lámpa csak pislogni fog, ritkán, sárgán, a mennyezet recsegni fog a szellemek súlyától, lábnyom nélküli gnómok igyekeznek feléd az emeletről és bevarrt szemű embriók nyöszörögnek a padlón. Talpad alatt a parketta elporlik és lezuhansz a pincébe, ahol a limlomhadsereg nagy robajjal támadja meg védtelen tested, repül feléd a törött kandalló, a nagyanyád fésülködőtükre, a fejnélküli Éva baba, akinek egyszer a kezét is letépted csak úgy, viccből, a nyikorgó rokka és a háttámla nélküli olajzöld fotel, amiben nagyapád ült és mesélte a múltat régen. Kapkodod a levegőt és ordítasz, mint egy menekülő állat, de senki nem hallja. Elbotlasz a küszöbben és fejed bevered az antik dohányzóasztal sarkába.
Nincs kedvem tovább birtokolni az estét. És feltámasztani sem akarlak. A játékból egyszer kimaradsz.

Snapshot for Violin,No.24 In A Minor, Nicolo Paganini

visszamentél a munkahelyére. ismerted már a portást, beengedett. biztos voltál benne, hogy megcsal, teljesen. leültél a dolgozóasztala elé és az iratait nézted. mappák, dossziék, névjegykártyák szanaszét. a falióra monotonkattogása egyedüli zajként szinte tombolt fejedben, akkora volt a csönd. a kis mozgatható fejű lámpát felkapcsoltad, magaddal hoztad férjed telefonját, hogy megtudd a nő nevét, letetted, elővetted a cigarettád és rágyújtottál. tüdődben félfordulatot tett a szomorúszürke füst majd kifolyt a szádon. felfelé szállt a lámpa fényében, tekeredett, imbolygott. minden tökéletesen lassú volt. elővetted a pénztárcád és a képét nézted. egyszálpólós, nevetős. egy alig látható könnycsepp domborodott szemed sarkában, pislogtál és végigcsorgott arcodon, mint a szemetelő eső az ablakon. megállt szád sarkában és nyelved benedvesítette vele ajkad. arra gondoltál, hogy minek lenne értelme.
karikát fújtál a füstből, majd még egyet és nem gondoltad volna, hogy meg fogsz lepődni. meglepődtél. a kavargó füst visszafelé lebegett, egyenesen a szád felé, amint egyre közelebb ért, tágult a kör és kis idő után betemette arcod. pórusaidba, mint a selyem úgy simult, kitöltötte a szarkalábakat a szemed alatt, végighullámzott orrodon , majd beszívta magát a bőrödbe. torkodban a karika összeszűkült és megakadt, nem kaptál levegőt. forgattad a szemed és nem értetted, hogyhogy nem állt meg a szíved. merthogy tovább vert. makacsul, érezhetőn. melleidet nézted, ahogy föl le emelkednek, bimbóid kemények voltak és nedvesek, érezted. kezed épphogy remegni kezdett, egész testeden a bőr lüktetett és lélegzett, apró füst karikákat fújva ki magából. körmeid eltűntek, helyettük kékesszürke füst csorgott, megérintetted az arcod, de nem éreztél mást csak valami kitapinthatatlan anyagot, ami egyszerre folyt és volt szilárd. próbáltál felállni, keresni egy tükröt, de képtelen voltál, lábaid eltűntek. azt hitted. szemeidben úgy változtak a színek, mint egy palettán, sötétek voltak, bánatmélyek. emberi eszméletedet elvesztetted. olyan könnyűnek érezted magad, mint a lehelet. a férjedre gondoltál, a nyakára, a szájára, a kis vágásra a hóna alatt, arra a gesztenyeabarna anyajegyre, ami a combján bujkált és sírni kezdtél. nehéz, sűrű füstkönnyeket fújtak szemeid, amik ellepték a szobát, mely pár perc múlva teljesen megtelt könnyeiddel és az ajtó alatt kerestek kiutat. csak ültél és lebegtél, vártál, sírtál, fájt.
az ajtó hirtelen kicsapódott. a portás volt. köhögött és szája elé tette a kezét. a lámpakapcsoló mellett felpattintott egy dobozkát és megnyomott egy gombot. két hangos ventillátor kezdett forogni a plafonra szerelt ketrecükben. lassan tisztulni kezdett a szoba, újra megjelentek a bútorok, a székek, téged pedig komótosan magába szippantott az elszívó. a portás a szemeit dörzsölte, majd az asztalra bámult. - asszonyom?- kérdezte, majd körülnézett, de senkit nem talált. meglátta a telefont, felvette, köhögött és visszaindult. lekapcsolta a lámpát, elzárta az elszívót és becsukta az ajtót. leült a székébe és olvasott tovább. megszólalt a telefon. a portás megrántotta a vállát és kinyitotta. egy új bejövő üzenet. ismeretlen szám. - már nem kell titkolnod. nem haragszom. szeretlek, Anna.

Snapshot for Violin, RV 484 Concerto for Bassoon in E minor [III] Allegro, Antonio Vivaldi

félszeg, nyápic lépteid kopogtak a gerendákon.arcod a padlás sötétjébe öltözött, testedet pedig a rózsaablakon átszűrődő napfény világította meg. kezeid úgy lebegtek a magasban, mint a párnából kihulló pihe. azt mondtad, ez lesz a tánc vége. az a tánc. amit csak én láttam a gerendák alatt, te csak mosolyogtál és a hegedűk ott vinnyogtak a füledben, csak te hallottad, senki más. mint ha minden nap valami maskarás bál lett volna a padláson, zenekarral, vendégekkel. amint eljött a késő délután, te már szaladtál is föl, ráálltál a korhadt fadeszkákra és elkezdtél táncolni, gyorsan, mintha elrohanna előled az ütem és soha nem érnéd utól. hangverseny volt fönn, a báli cipődet felsértette a fa, és szálkák mélyedtek bele, apró vércseppek szöktek lábadból, mikor felszáradtak mutatták a koreográfiát. ruhád fodros volt és piszkosfehér, gyűrted a szélét, kapaszkodtál; szoknyád volt a hangszered, úgy susogott alattam, közben por szállt mögötted sziluettbe ölelve a táncod. szeretted látni, amint alattad kapkodva rohanok, várva, mikor esel le, hátha elkaphatlak, de sosem inogtál meg. aztán egy idő után megálltam és néztem, ahogy a beteges félmosoly az arcodon egyre csak szélesedik és éreztem, hogy a tánc vége tényleg közeledik. nemsokára már szerettem volna ha leesel. olyan voltál, mint egy matador, aki a láthatatlan bikával küzd, dobbantottál, forogtál. a fa egyre kevésbé tolerálta a táncod, prüszkölt a portól és olyan hangot adott ki, mint egy hamis cselló, amin egy süket játszik. vak voltál és ördögi, tudtam, hogy nem szeretsz igazán, azt is, hogy senkit sem, és ezért utáltam, ha boldog voltál. mert csak te voltál az, körülötted senki. és ez a tánc. a hegedűk a távolban és a bál a padláson, ahogy lábaid követték egymást és azt a süket ritmust, amit annyira akartam hallani én is, hogy végre boldog lehessek, talán. de nem hagytad. csak táncoltál és táncoltál és láttam a szemedben azt az apró megvetést, amitől halhatatlannak érezted magad ott a magasban. a nap levette rólad fényes csíkjait és lábadat világította, mint egy reflektor, díva voltál, istennő és ördög. és akkor megláttam a régi rokka mögött apád faszekrényét. rám sem néztél, így nyugodtan odasétáltam és kinyitottam. a sok kacat között megtaláltam a vadászpuskáját. végre nekem is lesz egy hangszerem, ami szebben szól, mint a hegedűid.
egy töltényt tettem bele, felhúztam és még utoljára rád néztem. felemeltem a puskát és a térdedre céloztam. tekinteted egy pillanatra rám tévedt, de meg se rebbent, csak a mosolyod lett más. mintha meg akartál volna köszönni vele valamit. azt hiszem igazam volt, sosem szerettél igazán. meghúztam a ravaszt. térded kifordult és szinte elvált a testedtől. a golyó ereje megpördített a levegőben, mintha az utolsó, a leglátványosabb lépésre készülnél, a nagy fináléra, kezeid felemelkedtek, átszakították a sűrű porfelhőt, tested pedig lezuhant. csönd lett. a gerendák megkönnyebbültek, vér csöpögött róluk. négy öt métert zuhanhattál, nyakad valószínűleg azonnal kitört, fejed felém nézett, szemeid csukva voltak. olyan voltál, mint egy elhasznált marionett bábú, akinek elvágták a zsinórjait. aztán pislogtam párat és fölnéztem, ki az ablakon. nem akartam elhinni. próbáltam nem elhinni, és nevetni kezdtem, hogy ne halljam. valahonnan messziről, mint a sercegő lemezjátszóból, hegedűk szólaltak meg. és a zenekar folytatta a számot. a bál nem ért véget a padláson. melléd álltam és táncolni kezdtem.

valakinek

Rescue Dawn - Herzog "üres" háborúja

Úgy látszik manapság a rendezők szeretnek kísérletezni, na nem újjal, inkább visszanyúlnak valami biztoshoz, és a régiből csinálnak újabbat. Nem újat, csak újabbat. Egyre több képregényadaptáció tűnik fel a vásznon, zsánerek élednek újjá, elfelejtett műfajok és hangulatok keverednek bele a modern filmek világába. Szeptembertől 3 westernt is találunk a premierek között, újabb háborús filmek kerülnek mozikba. Hogy a westernre, hogy találtak rá újra, az felettébb izgat, mindenesetre már itt van a 3:10 to Yuma - amit tegnap agyon dícsértem -, akkor Bradd Pitt és Casey Affleck szereplésével hamarosan nálunk is bemutatják az The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford című western drámát, és ne hagyjuk ki a japán fenegyerek Takashi Miike Sukiyaki Western Django című akció westernét sem, melyben Mr. Tarantino is szerepet kapott. És a háború? Itt van a The Kingdom háborús dráma, melynek középpontjában a Közép-Keleti konfliktus áll, de a legérdekesebbnek mégis csak Werner Herzog új filmje a Rescue Dawn tűnik. A lassan 66 éves rendezőóriás legújabb filmjében egy megtörtént esetet dolgoz fel, méghozzá egy berepülőpilótájét, Dieter Dengler-ét, aki a vietnami háború idején hadnagyként szolgált, és egyike volt azoknak a pilótáknak, akiknek egy titkos bevetés során kellett Laos fölé repülni és szarrá bombázni azt. Hát ő nem tudott berepülni, mert mielőtt ezt megtehette volna, lelőtték a gépét, ő meg lezuhant egy rizsföld kellős közepére, és napokig menekült a vietkongok elől. Akik persze elfogták és az esőerdőn kerszetül cipelve egy fogoly gyűjtő faluba vitték.
A film erőtlen és nem tartja fenn a néző érdeklődését. Herzog megpróbált egy újabb bőrt lehúzni az igazi háborúba és a kegyetlen körülmények közé keveredett hazafi katona kitartásáról és megmeneküléséről, csak valahogy nem sikerült neki. Christian Bale jól alakítja a kitartó és lelkileg kőkemény katonát, nem is vele volt a baj, hanem a rendezéssel. A fényképezés szép, a táborban lévő foglyok jelleme túl felszínes és könnyen kiismerhető, Bale karakterét túlságosan hősiesnek és magasztosnak akarták bemutatni, és 2 órás, ami azért érdekes, mert, ha belesűrítették volna másfélbe , több lélekboncolgatással és kevesebb felszínességgel, akkor rengeteget javíthattak volna a színvonalon. A film hozza az átlag háborús filmek sémáját, legfőképp a vietnami háborús filmekét, de most komolyan, hány szemszögből akarják még bemutatni ezt az értelmetlen háborút? A film IMDB-n jól szerepel, 8.0-nál tart, sokkal többet nem jósolok neki, bár már ez is meglepően sok. Egy erős 7.2 lenne ideális. Attól függetlenül, aki kíváncsi Bale-re és egy kis változatosságra, az nézze meg, persze csak akkor, ha nem láttam volna még az Apokalipszis Most-ot, az Az őrület határán-t, vagy a Gyilkos mezőket, mert akkor mindenképp azokkal kezdje, az alapoknál.

jóccakát és jó filmnézést