- Cs'om! - repült ki e totálkáros szó a szőke száján. Több, mint valószínű csókolommal akart köszönni. A szőke, mint jelző persze csakis a hajszínére utal. Meg sem próbálnék ócska általánosítást tenni a hajszín és a modor összefüggésére, csupán feltűnően sok szőke melír tincs kúszott a csajszi hajában. Bár lehet, hogy kicsit érthetőbb lenne, ha hatalmas szőke plazmának nevezném a fejét, ugyanis e színen kívül semmi más nem bújt meg fürtjeiben. Ruhája nyáriasnak mondható, lenge szoknyácska, -amit valójában fölöslegesen csusszantott fel ápolt potrohára, mert épp csak a klitoriszát nem látom, láthatnám, na de uriember csak nem csetlik le egy utcai nemiszerv látványáért- babakék rózsaszín pöttyös topocska, domborodó vonulataival kebelversenyt nem nyerne, de impozáns bimbói úgy merednek a kánikulába, mint a téli fagyi tetjén az avas habcsók. Füleiben valószínű nehézfémek lógnak, talán kovácsoltvas karikák, amik súlyától feje kissé erősebben ékelődik a nyakába. Lábán egy kifejletlen bükkfacsemete méretű magassarkú pózol, szíja lazán átkötve vékony bokáján és lábujjai visszafelé görnyednek az első patent szorításától. Első ránézésre is könnyű megmondani, hogy a homoszapiensz egyik legkifejlettebb legéletképesebb és nem utolsó sorban legmagabiztosabb példányával van dolgunk. Bár ez a röpke "Cs'om" akár egy pillanat alatt romba döntheti feltételezésünket, nadehát mi hiszünk az embereknek és tudjuk, hogy nincs még minden veszve.
Aztán megmozdul.
Mozgása az evolúció során talán inkább a puhatestűek felé tolódott; dereka derekasan lingleng ide-oda úgy riszálva körte fenekét, mintha kicsi lenne rá, amúgy sem méretes vaginatakarója. Kézfeje lefelé billenve hullámzik, kisujja enyhén eláll gyűrűsujjától és a távolba mered. Combjain a lehelletnyi fölösleg meg-megremeg, de keresztlépéseivel ezt ügyesen palástolja. Arcán számomra felismerhetetlen mosoly biggyed, pupillái izgatottan tartják a 60/secundumos átlagot, ezáltal furcsa egzaltizmust kölcsönözve fejének. Száján alig észrevehető idegentestet vélek felfedezni, mondjuk behúzott ajkakkal is összekeverhető Tina Turnerrel. Épp egy újabb szóra nyitotta volna ki ajakírtől csillogó száját, amikor is egy pillanatra megtorpant és a falakra meredt.
- Festméééény? - kérdezte, az édesapám által pingált tájképre nézve.
Nem, nem festmény. Szobor. Pár percig állt így magában morfondírozva, keresve a kép mibenlétét, majd egy halvány, de még érzékelhető fintort erőltetett feszes mimikai rendszerére.
- Aaaz embeer nem is ilyeeen tömzsi. - hogy a tömzsi szót hol hallhatta fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem a Kultúrházban.
Az ember nem ilyen tömzsi. Hát nem. Gondoltam, talán felé fordulva megérdeklődöm vajon míly nemes cél vezérelte, hogy üzletünkbe tért, de drága apám megelőzött.
- Az az ember nem tömzsi, hanem karakterizált. Mert a festészetben nem kell mindent direkte módon kinyilvánítani, ez a szép benne. Elég a színekkel és a formákkal játszani ahhoz, hogy az ember a gondolatait vagy egyedi látásmódját megmutassa az embereknek. Főleg az impresszionizmusban. Merthogy ez a kép is ilyen. Az érzés a fontos és az élmény. Teljesen öntörvényűen festek emberalakokat, ahogy nekem tetszik. A humanitás szépsége, hogy mindenki különbözik a másiktól. Ezt használja ki a festészet méghozza olymódon, hogy különféle látásmódokkal szórakoztatja és gondolkodtatja el a közönséget. A festészet sokszor nem konzekvens.

Az utolsó mondat hallatán a szöszke tünci kihúzta magát, felhúzta szemöldökét és eltanult arisztokratikussággal sarkon fordult, majd hangtalanul kitopogott az üzletből.
Éljen a konzvekvencia.