Babel a rengetegben
Az újkori rendezőzsenik sorra bizonyítják tudásuk végtelen határait, van, aki az intellektusával teszi, s van, aki érzelmeivel. Alejandro González Inárritu pont ilyen. „Hatni szeretnék az érzelmekre, és nem az értelemre. Gyűlölöm az intellektuális filmeket. És gyűlölöm a hideg művészetet.” – vallja a mester. Mester bizony. Méghozzá olyan hatalmas, hogy ágaskodás nélkül felér az égigérő paszulyig. A lemezlovasból lett producer, majd a mexikói Televista volt elnöke 1996 óta feliratkozott a fiatal és tehetséges rendezők sorába, s neve mára már egyenértékű a filmkészítés magasiskolájával. Hihetetlen érzékével és a legprofibb stábbal dolgozik immáron 11 éve, munkájuk gyümölcse pedig itt érik a szemünk előtt. A 2000-es Korcs Szerelmek és a 2003-as 21 Gramm után ismét újabb palánta nőtt ki Inárritu kertjében, ami egy szempillantás alatt terebélyes fává nőtte ki magát, s lett a neve Babel.
Mint ahogy Babilon városában is sokan mondanak sokfélét különböző nyelveken, ugyanúgy a filmben is uralkodik egy kisebbfajta zűrzavar, amely később persze letisztul előttünk, és olyan világos lesz, mint a nap. Inárritu egyébként pont ennek a káosznak a mágusa. Tökéletesen precíz megoldások jellemzők filmjeire, amelyeket mindig egyszerű módón kivitelez. Ehhez az egyszerűséghez társul egy jókora dráma is, továbbá látható döbbenet a néző arcán. Mert az a helyzet, hogy nem lehet fapofával végigülni filmjeit. Alapvető emberi érzéseinkhez szól és nyelvét mindenki megérti, hisz nem akar csőbe húzni okoskodó és érthetetlen gondolatmenetével. Pusztán az érzelmek rendezője, és ez az, ami olyan kivételessé teszi. Témái tragikusak, sokszor szívbemarkolók, a tér és idő elszakad egymástól, és később úgy illeszkedik össze, mint a puzzledarabkák. Inárritu harmadik kirakós-eposza a Babel.
A filmben - mint már megszokhattuk e mexikói úriembertől - különböző történetek kapcsolódnak egymáshoz, szám szerint három. A maga sivárságában tündöklő Marokkó, a már-már társadalomidegen Mexikó és a csúcstechnológia paradicsoma, Japán. E három színhelyen három szál fut egymástól távol, egymáshoz mégis szorosan kapcsolódva.
Az egyik szál Marokkó, ahol egy amerikai turistát ( Cate Blanchett ) két helybéli gyerek szórakozásból meglő. Mivel a közelben nincs kórház, illetve, ami van, az is jó messze, ezért a sebesült nőt a buszon utazó idegenvezető falujába viszik. Az aggódó férj ( Brad Pitt ) nagy nehezen tud csak telefonálni a nagykövetségre, közben már a világ összes televíziója terrorista cselekményről tudósít, illetve az ügy politikai hátteréről. A helybéliek segítenek, amiben tudnak, a türelmetlen amerikaiak pedig már indulnának vissza további „merénylettől” tartva. A házaspár kálváriája döbbenetes, mindenki tehetetlen, s mindenki a segítségre vár.
Mindeközben a bajbajutottak gyerekeire egy mexikói bébiszitter vigyáz, aki felelőtlen módon magával viszi a lurkókat fia esküvőjére, Mexikó szívébe, ahol a gyerekek egy számukra eddig teljesen idegen világgal ismerkednek meg. A családi ünnep után hazafelé tartva a határon azonban elszabadul a pokol, ugyanis a kocsit vezető mexikói rokon ( Gael Garcia Bernal ) a gázba tapos az ellenőrzés során. Az asszonyt és a két gyereket magára hagyja a sivatag sötétjében, és elhajt az autóval.
És bekapcsolódik a harmadik szál is, a Japán vonal, amiben egy süketnéma lánnyal találkozhatunk. Látszólag ennek a résznek nincs sok köze az eddig megtörténtekhez, ám mégis a Japán szál az események gócpontja. A lány ( Rinko Kikuchi ) játéka lélegzetelállító. Édesanyja elvesztése után magányát és összeomlását a szexualitásban próbálja kiélni úgy, hogy szüzességét kínálja szinte bárkinek, van, hogy érzelmek nélkül, ám nem jár sikerrel. Egy lelkibeteg fiatal életébe, gondolataiba nyerhetünk bepillantás, aki küzd az emlékeivel, a mindennapok megaláztatásaival és a jelennel.
Inárittu olyan magas labdákat dob fel, amiket senki sem képes lecsapni. Minden szálat csak annyira dolgozott ki, amennyire ki kellett, nincs fölösleges rész és nincs egy másodpercnyi unalom sem. E két órás mű legerősebb pontja azonban a véletlenszerűség. Az, hogy a világ minden táján, minden percben zajlik az élet, és ki tudja, melyik esemény hova köthető, mibe csatlakozik, illetve honnan ered. A világ rengetegében mindennek oka van, ugyanúgy, mint a Babel-ben, s ha létezik ok, akkor nem maradhat el az okozat sem, ami pedig végigkíséri az egész filmet. Minden szereplő egymásra hat, a környezet pedig az emberre. A marokkói résztől egészen Japánig kitárulnak az események, és úgy látjuk a dolgok történését, mintha egy földgömböt pörgetnénk magunk előtt. A filmben néhol felfedezhető egy-két külső hatás, amit Inárritu kitűnően adagol, ilyen például a bébiszitter és a gyerekek bolyongása a sivatagban: mintha csak Gus Van Sant Gerry-jét látnám, ahogy a két fiatal kóborol a porban. A totálképek és a közelik nagyon erősek, realisták, szinte már együtt lélegzünk a szereplőkkel, és együtt érezzük a fájdalmat. Brad Pitt a legjobb választás volt a szerepre, és az egyébként kevésbé fontos karaktert Cate Blanchett tökéletesen hitelessé teszi.
Az operatőri munka kifogástalan, Rodrigo Prieto már többször bizonyította, hogy egy született zseni, olyan filmekben dolgozott, mint a 21 Gramm, a Brokeback Mountain, a Korcs Szerelmek, vagy a Frida. A zeneszerző, akinek neve szintén Inárritu filmjeihez köthető, Gustavo Santaolalla, például a Brokeback Mountain vezényléséért Oscart is kapott. A 21 Gramm-ból már jól ismert dallamok csendülnek fel ismét, ugyanabból a hangszerből.
A Babel hibátlan alkotás, játék az idővel, a térrel, az élet mozzanatainak véletlenszerűségével, az emberek és a környezet egymásra való hatásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése