Elmesélek gyorsan valamit. Egyszer ,még amikor kisebb voltam, úgy 6-12 éves...átmentünk nagymamámmal a szomszéd utcába a Vera néniékhez. A Vera néni férje papagájokat tenyésztett és nagymamám mindig azt hajtogatta ,hogy majd hozunk tőlük papagájokat. Nagyapám pedig azt,hogy veszünk kutyát. Se papagáj nem lett, se kutya. Na , szóval átmentünk , mert volt a Vera néninek egy unokája, akinek már elfelejtettem a nevét, és vele hintáztam a kertben meg társosoztam a szobában, és nagymamám meg volt róla győződve,hogy jót tesz nekem ha átmegyünk hozzájuk, közben egyáltalán nem tett jót legfőképp azért nem , mert a csaj olyan buta volt , mint a seggem és kb annyira volt társasági lény, mint az indián a Száll a kakukk fészkében. Ja, Juditnak hívták. Vagy nem. Aztán volt még egy "jóbarát" nagymamáméknál, egy transzfesztita kiskölyök, nevezzük Pontnak, és ez a Pont lány volt, de ezt valószínű csak a családja állíthatja róla teljesen bizonyosan, és ez a Pont mindig átjött hozzánk homokozni, meg zabálni a sütit, és bicikliztünk együtt, meg ő mesélt nekem először a sexről, amikor még nem tudta ,hogy mi az, és amikor elmesélte nekem ,akkor mondtam neki ,hogy próbáljuk ki, mivel én sem tudtam ,hogy mi az, és kimentünk a krosszpályára ( így hívtuk a közelben lévő buckás dombot ) és győzködni kezdtem, hogy próbáljuk ki. Nem lett belőle semmi, inkább vettünk egy doboz piros Marlboro-t, és kipróbáltuk. Mondom, 6-12 éves lehettem. Persze ezek azért megmaradnak az emberben. Sőt az is, amikor a Tiszán voltunk apámékkal és egy családnál laktunk. Mindig ugyanannál a családnál, és a nagyobbik fiú, Zoli elmesélte,hogy láttak UFO párzást. Természetesen rákérdeztem, hogy az milyen és ő elmesélte. A csillagok - amik elvileg UFÓ-kat jelképeznek - elkezdenek le föl ugrálni az égen, és cikáznak ide-oda, na ez az UFO párzás. És én elhittem. A Tiszán egyébként történt még egy, s más. Volt lenn egy lány, valakinek a valakije, és én ebben a valakibe tökre beleszerettem, vagy mit csináltam 13 évesen, mert,hogy ekkor már 13 voltam, és , amikor hazafelé jöttünk írtam a Zolikának egy sms-t - mert a Zolika ismerte - ,hogy mondja meg ennek a valakinek ,hogy várjon meg...évente jártunk a Tiszára...várjon meg...meg élt lenn egy Emi nevű lány, aki idősebb volt nálam, és aki szintén tetszett nekem - elég kalandos és zűrzavaros volt a szerelemi életem tizenévesen - és az ablak ,ami előtt álltam magasabban volt, mint a szomszéd ház ablaka, ahol pedig ő állt, és elővettem egy C-vitamin tablettát, mert ,hogy azt szedtem akkoriban és elkezdtem neki mutogatni. Persze nem tudta mi az és jól kiröhögött. De mutogattam neki zabpehely darabkát is, azt valószínű felismerte, de cselekedetem okát valószínű nem fejtette meg. Én sem. Pedig szerettem volna gyerekkoromban csomó rejtélyt megoldani, hátborzongató és különös rejtélyt, olyanokat ,amik mesekönyvekbe illenek. Például szívesen kutattam volan kincsek után , vagy fáramászva kémleltem volna a szörnyeket. Lettem volna detektív, Action Man, Superman, kommandós - anyám amúgy mostanában kommandós akar lenni, komolyan - térképmegőrző - ez saját , egyéni, kitalált foglalkozás - pásztor, rendőr, kukásautós stb. Tehát ugyanolyan kis kretén voltam , mint mindenki gyerekként, de azért álmaim különösek voltak, és végül is egész szépen felnőttem és lettem ,aki lettem. Csak szar felnőni, mert ma már nem lehetek se Superman, se térképmegőrző, se Action Man, se detektív, ma csak kialakult személyiség lehetek, célokkal rendelkező felnőttegyed, külföldiül beszélő pojáca, iskolákat elvégzett nevenincs, környezet által befolyásolt és determinált klasszikus emberbábú. És, ha maradt belőlem valami régről, valami gyerek, az már olyan mélyen van, hogy sokszor erőlködni kell ,hogy emlékezzek rá. De nem panaszkodom. Amíg van emlék addig nem. Ha majd elfogy, nem írok ide.
2007. február 28., szerda
emlékszel, amikor...
2007. február 27., kedd
dobjá' föl
Itt tivornyáznak a kurva madarak az ablakomnál. Eszem megáll, persze ezeket a kis szar tojásrakókat nem lehet beperelni. Amúgy egész jó a baba testápolóm, nem csúszik, gyorsan szárad, megérdemlem.Igazán befalnék egy -két kolbászt. Házit. Mustárral, ahogy kell. Aztán hánynék, ahogy kell. Eszelős zenét csinál ez az Amon Tobin srác, mintha nem is ember találná ki a dallamokat, hanem valamiféle alien, aki egész életét egy hatalmas buborékban éli le, és minden nap várja a pillanatot, mikor pukkan szét a világa. Ja, és rájöttem ,hogy miért vagyok állandóan szomorú - már elmeséltem valakinek , aki nem reagált rá, amiért még szomorúbb lettem, de remélem olvassa a blogom, és majd jó bűntudata lesz - azért mert régen , amikor még kicsi voltam és a nadrágomba szartam nem a vécébe, és a nemi szervem kisebb volt, mint most, bár...akkor kimentünk anyámékkal a Ligetbe, és a Közlekedési Múzeum mögött ténferegtünk , eleredt az eső, vagy épp elállt, erre nem emlékszem, de ez amúgy is részletkérdés, és volt nálam egy kis piros autó, asszem Porsche volt, de ez sem biztos , apámnál kamera volt, amivel kamerázott, hogy majd megleszek szalagon is, nem elég a képemet bámulni nap mint nap , amikor egy hirtelen jött ötletük támadt : Menjünk haza , és elkezdtek a kocsi felé tuszkolni, én meg elejetettem a kisautómat, és az jól ott is maradt annak a rohadt Közlekedési Múzeumnak a háta mögött. Igaz nem sírtam, de csak azért nem , mert szomorúbb voltam annál, hogy a könnyeimet használjam eszköznek bánatomban.( "minden emlék könnyekből születik " ) És ez még a bánatnál is több...normális,hogy 20 évesen egy piros kisautó miatt bánkódom, amit elveszettem annak a rohadt...ott?! És ráadásul még az idő is szar, mindjárt március és ma esett a hó. Undorító. Nincs rosszabb annál, ha átjár a hideg, ha a szél épp annyira fúj, hogy már pont idegesít, ha a pocslyákat és lucskot taposod, de legalább gyorsan száradna föl ez a szenny. Tegnap és ma megnéztem az ANGELS IN AMERICA-t, Zsolti is megnézte, és kijelenthetem, mindkettőnknek baromira tetszett. Manapság kicsit elegem volt a meleg témából, kissé unalmas ,hogy szinte nincs már olyan műsor ,amiben ne lenne egy homo. De ez a 6 részes sorozat nagyon jó volt, és nem csak azt a -sokszor gusztustalan- felszínes buzi világot mutatja be, amivel minden nap találkozunk, hanem kicsit mélyebbre ás, a lelkükbe, gondolataikba, a mássá való alakulásuk kezdetébe - és végébe - , van benne politika közélet irónia dráma humor, szarkasztizmus, és még pár kifejezés ,ami szintén - izmusra végződik.
A gépem teljesen új, kéken világít elől, néha elég ijesztő, de legalább nem beszél. Megjelent az új Vox, holnap azt fogom olvasni, mert jó, és kicseréltem a töltőtollban a patront is , kicsit szétfolyt a kezemen, nem baj, meg a füzet is olyan lett, nem baj. Egy kérdés foglalkoztat : Who killed Laura Palmer???? Ha lehet senki nem válaszoljon, mert igen, most nézem a Twin Peaks-t. Úgy érzem ,hogy testem elpilled, és olyan könnyű lesz, mint a tavaszi mezőn lebegő árvalányhaj, rámtör a kozmikus magány és magasabbra repülök , mint a képzelet. Szemem elhomályosul, és fekete lesz, mint az ázott holló az öreg sírokon. Tüdőm összezsugorodik és nem kapok levegőt , erőlködöm egy darabig, majd rájövök, hogy fölösleges. A pillanat, amikor körülnézek és látom ,hogy csupa halott dolog vesz körül, megnyugtat. Legalább nem kell az életbe olvadnom. Pedig könnyebb elviselni azt , ami élő. Utoljára szuszogok egyet ,de mindenki csak nevet rajtam. A "mindenki" két ember. Nem látom őket. Érzem ,amint felém libben egy hatalmas fekete erdő torta és beleharapok. Mintha ópiumot szívnék, olyan. Teljesen elkábulok, és kilépek az időből. Ott vagyok melletted, igen, már a hátad mögött, nézem ,amint az értetlenség cikázik a szemedben, furcsa mosoly ül az arcodon, megérintem a nyakad, belebizseregsz, persze lehet, hogy csak a függöny volt, vagy az eltévedt februári szél ujjai, és ezekben a tétova pillanatokban , mégis csak hátra fordulsz, hogy meggyőződj róla, tényleg ott vagyok-e. Nekem mindegy. Mindegy, mert nem érdekel , hogy ki vagy, hogy mit akarsz, hogy miért, hogy hova, vagy mikor?! Nem kell ,hogy láss, nem is akarom. De a szobát látod, a polcokkal szekrényekkel a függönnyel az ablakkal ,amin a szürke egű éjszaka gonosz kuncogását hallod beszűrődni, látod az utcát, amin naponta sétálsz, a szomszéd házat a falakat, amik a szomszédaidat rejtik el előled. És rágyújtasz egy cigire, vagy iszol egy kortyot, esetleg mozdulatlan arccal tovább lépsz egy oldalt. De látod,hogy mi folyik körülötted, de ne, most már ne fordulj hátra, rég nem vagyok mögötted. Kezdek visszatérni a testembe. Az idő még változatlan, de lassan kezd összeállni. Az óra újra ketyeg, a légzés lassan újra indul és a hollók eltűnnek a sírokról. Itt vagyunk. A megdermedt létben.
Mindenki okoljon valakit valamiért, olyan jó érzés, minek minden terhet és problémát magunkra venni, sokan élünk ezen a bolygón, osztozzunk. És mondjunk egymásnak olyanokat ,hogy : "szeretlek" vagy " de tényleg " vagy esetleg " nem érdekel " de legalább ,hogy " hülye fasz ".
Mindenki érezze jól magát.
2007. február 25., vasárnap
Babel
Babel a rengetegben
Az újkori rendezőzsenik sorra bizonyítják tudásuk végtelen határait, van, aki az intellektusával teszi, s van, aki érzelmeivel. Alejandro González Inárritu pont ilyen. „Hatni szeretnék az érzelmekre, és nem az értelemre. Gyűlölöm az intellektuális filmeket. És gyűlölöm a hideg művészetet.” – vallja a mester. Mester bizony. Méghozzá olyan hatalmas, hogy ágaskodás nélkül felér az égigérő paszulyig. A lemezlovasból lett producer, majd a mexikói Televista volt elnöke 1996 óta feliratkozott a fiatal és tehetséges rendezők sorába, s neve mára már egyenértékű a filmkészítés magasiskolájával. Hihetetlen érzékével és a legprofibb stábbal dolgozik immáron 11 éve, munkájuk gyümölcse pedig itt érik a szemünk előtt. A 2000-es Korcs Szerelmek és a 2003-as 21 Gramm után ismét újabb palánta nőtt ki Inárritu kertjében, ami egy szempillantás alatt terebélyes fává nőtte ki magát, s lett a neve Babel.
Mint ahogy Babilon városában is sokan mondanak sokfélét különböző nyelveken, ugyanúgy a filmben is uralkodik egy kisebbfajta zűrzavar, amely később persze letisztul előttünk, és olyan világos lesz, mint a nap. Inárritu egyébként pont ennek a káosznak a mágusa. Tökéletesen precíz megoldások jellemzők filmjeire, amelyeket mindig egyszerű módón kivitelez. Ehhez az egyszerűséghez társul egy jókora dráma is, továbbá látható döbbenet a néző arcán. Mert az a helyzet, hogy nem lehet fapofával végigülni filmjeit. Alapvető emberi érzéseinkhez szól és nyelvét mindenki megérti, hisz nem akar csőbe húzni okoskodó és érthetetlen gondolatmenetével. Pusztán az érzelmek rendezője, és ez az, ami olyan kivételessé teszi. Témái tragikusak, sokszor szívbemarkolók, a tér és idő elszakad egymástól, és később úgy illeszkedik össze, mint a puzzledarabkák. Inárritu harmadik kirakós-eposza a Babel.
A filmben - mint már megszokhattuk e mexikói úriembertől - különböző történetek kapcsolódnak egymáshoz, szám szerint három. A maga sivárságában tündöklő Marokkó, a már-már társadalomidegen Mexikó és a csúcstechnológia paradicsoma, Japán. E három színhelyen három szál fut egymástól távol, egymáshoz mégis szorosan kapcsolódva.
Az egyik szál Marokkó, ahol egy amerikai turistát ( Cate Blanchett ) két helybéli gyerek szórakozásból meglő. Mivel a közelben nincs kórház, illetve, ami van, az is jó messze, ezért a sebesült nőt a buszon utazó idegenvezető falujába viszik. Az aggódó férj ( Brad Pitt ) nagy nehezen tud csak telefonálni a nagykövetségre, közben már a világ összes televíziója terrorista cselekményről tudósít, illetve az ügy politikai hátteréről. A helybéliek segítenek, amiben tudnak, a türelmetlen amerikaiak pedig már indulnának vissza további „merénylettől” tartva. A házaspár kálváriája döbbenetes, mindenki tehetetlen, s mindenki a segítségre vár.
Mindeközben a bajbajutottak gyerekeire egy mexikói bébiszitter vigyáz, aki felelőtlen módon magával viszi a lurkókat fia esküvőjére, Mexikó szívébe, ahol a gyerekek egy számukra eddig teljesen idegen világgal ismerkednek meg. A családi ünnep után hazafelé tartva a határon azonban elszabadul a pokol, ugyanis a kocsit vezető mexikói rokon ( Gael Garcia Bernal ) a gázba tapos az ellenőrzés során. Az asszonyt és a két gyereket magára hagyja a sivatag sötétjében, és elhajt az autóval.
És bekapcsolódik a harmadik szál is, a Japán vonal, amiben egy süketnéma lánnyal találkozhatunk. Látszólag ennek a résznek nincs sok köze az eddig megtörténtekhez, ám mégis a Japán szál az események gócpontja. A lány ( Rinko Kikuchi ) játéka lélegzetelállító. Édesanyja elvesztése után magányát és összeomlását a szexualitásban próbálja kiélni úgy, hogy szüzességét kínálja szinte bárkinek, van, hogy érzelmek nélkül, ám nem jár sikerrel. Egy lelkibeteg fiatal életébe, gondolataiba nyerhetünk bepillantás, aki küzd az emlékeivel, a mindennapok megaláztatásaival és a jelennel.
Inárittu olyan magas labdákat dob fel, amiket senki sem képes lecsapni. Minden szálat csak annyira dolgozott ki, amennyire ki kellett, nincs fölösleges rész és nincs egy másodpercnyi unalom sem. E két órás mű legerősebb pontja azonban a véletlenszerűség. Az, hogy a világ minden táján, minden percben zajlik az élet, és ki tudja, melyik esemény hova köthető, mibe csatlakozik, illetve honnan ered. A világ rengetegében mindennek oka van, ugyanúgy, mint a Babel-ben, s ha létezik ok, akkor nem maradhat el az okozat sem, ami pedig végigkíséri az egész filmet. Minden szereplő egymásra hat, a környezet pedig az emberre. A marokkói résztől egészen Japánig kitárulnak az események, és úgy látjuk a dolgok történését, mintha egy földgömböt pörgetnénk magunk előtt. A filmben néhol felfedezhető egy-két külső hatás, amit Inárritu kitűnően adagol, ilyen például a bébiszitter és a gyerekek bolyongása a sivatagban: mintha csak Gus Van Sant Gerry-jét látnám, ahogy a két fiatal kóborol a porban. A totálképek és a közelik nagyon erősek, realisták, szinte már együtt lélegzünk a szereplőkkel, és együtt érezzük a fájdalmat. Brad Pitt a legjobb választás volt a szerepre, és az egyébként kevésbé fontos karaktert Cate Blanchett tökéletesen hitelessé teszi.
Az operatőri munka kifogástalan, Rodrigo Prieto már többször bizonyította, hogy egy született zseni, olyan filmekben dolgozott, mint a 21 Gramm, a Brokeback Mountain, a Korcs Szerelmek, vagy a Frida. A zeneszerző, akinek neve szintén Inárritu filmjeihez köthető, Gustavo Santaolalla, például a Brokeback Mountain vezényléséért Oscart is kapott. A 21 Gramm-ból már jól ismert dallamok csendülnek fel ismét, ugyanabból a hangszerből.
A Babel hibátlan alkotás, játék az idővel, a térrel, az élet mozzanatainak véletlenszerűségével, az emberek és a környezet egymásra való hatásával.