Föl.

A Milán kezdte. Merthogy messze lakik ő Pesttől, Alföldön valahol. A reggel hideg volt, apró is lett tőle a Milán pöcse, ráadásul még köd is, sűrű, mint a kaukázusi kefír. Nap jött föl balra, ménest világított telibe nem is messze. Paletta volt az égen, az Isten méretes ecsetje meg cirokká száradt és vékony narancsot meg rózsaszínt söpört Milán arcára. Gémeskút csönd volt, homok sem poroszkált. Nagy volt a Milán fáradtsága, bolygónyit ásított bele a vidékbe, majd szedte a lábát egészen a kútig, mosakodni kell; a víz, mint a jég az arcát kaparta, recsegett tőle a bőre hangosan. Nyújtózkodott az égig, reggeli imát mormolt félhangosan, ma csekély kedvvel, de imádkozta. Kedvében volt, de nyugalmát elvitte az istálló, mert ott feküdt a magabűne a szalmán. Sárga hajjal és tökmeztelen, csak a lábakat takarta egy zsírfoltos rongymaradék. Nem gondolt rá sokat Milán, csak épp eleget, pont annyit, hogy a reggeli fontosabb legyen. Elindult a fűben, lába alatt térkép lett, méretes, 45-ös térkép talán, fordult a pajta felé és hozta a szalonnát, hozzá a kenyeret vastagon, majd leült az itató mellé és rágott. Nézte a földet, csíkos lett a sugaraktól, fák törték meg a fényt, fekete vonalak estek a porba. Felhők szitálták az eget, teljesen, mint a porcukor, látásig csak felhők voltak meg a pasztelsárga elkenve. Pohár bor a szalonnára, vörös, mint a kármin, indult vissza a házba Milán, de az istálló előtt csak megállt. Oda dülledt szeme, a bűn felé, nem vitte a lába, mégis mellette állt perc múlva. Nem mozdult, csak nézte a vérre vetkőztetett testet, rajta négy fekete lyukkal, és a gereblyét, aminek fogai bemarták magukat az alá a gyönyörűséges mell alá, aminek bimbója volt Milán értelme. A csupasz csöcs már puffadt volt, a szemekből hiányzott az árnyalat, de legfőképp a tekintet, a nemes kis szőrös kiszáradt, mint a föld, csak a hajának volt színe, szőke. Milán megfogta a gereblyét és a vályúhoz vitte letörölni róla a pirosat, lekaparni a tüdőtől rászáradt légbuborékokat; forgatta kezében a nyelet, a fejet, feltartotta a napba, várta a kenetet, majd elhajította jó messzire, majdnem túl az Alföldön. Visszament a magabűnéhez és letisztogatta a testet, tiszta körmök, nincs már kármin a köldökben. Egy vödörből locsolta a vizet, a test tompán csillogott az istálló előtt, meztelenből, lett ruha rajta, fogta Milán és talicskába tette, kitolta a gémeshez, a gémes nyaka nem akaródzott lejönni az égből, de a test csak belepottyant a kútmélyébe. Fröccsent a víz mindenfelé, olyan magasra, hogy Milán arcán könnyet hagyott, meg kisbánatot. Még dél sem volt, a pasztel eltűnt, lett belőle éles sárga és halványkék, és lett jó nagy kozmosz a szívben, egy nagy felismerés és nehézsúlyú szomorúság. Úgyhát Milán lába a kút szélére lépett, majd a semmibe.

A dél meleg volt, izzadt volna tőle a Milán pöcse, ráadásul délibáb is, a kútnak meg lett egy párja, fölfelé az égbe, magas volt, remegett is bele, alig bírta a Milán lába, cipelte a bűnét föl. Föl.