hangulata van a végnek

Jó ideje nem érdekel már az idő múlása, az évszakok egymásbarohanása.
halvány és repedezett buborékaura karol nyakamba.
ráférne a világra egy kis plasztika - bajuszos kis illető az ablaknál
ráncolja homlokát, a redői közt vonaglik a szél
a koszos üvegbe zárt pillantások könyörögnek neki
obszcén jajj- szavakkal, arcán megjelennek a déli árnyékok,
amik a falakba égtek, s most már szemeibe is.
a sarokban felejtett loncillat elbújik a bokrok medrében
és szentjánosbogarak tévednek a fénybe, a nappalba.
este helyett valami időszak nélküli páróra nehezedik vállaimra
súlyától orrom a piszkot túrja, a földet, ahová az előbb egy
kóbor eb kapart magának ágyat.
az égből szavak csöpögnek rám, befolynak a macskakövek közé,
amikről eltűnnek a lábnyomok és nem marad már semmi az ember után
Még lábnyom sem
esőcseppek cikáznak az utakon
gondolkodás nélkül foglalva el a várost,
egy távoli szerpentinen pedig egy kocsi kerekei
csúsznak meg.
két test repül bele az éjszakába.
utánuk marad a hangulatos vég