Megint egy kis jövő - Akira

Az embert tényleg valamiféle galaktikus vágy hajtja és hajtotta mindig is a jövőjével kapcsolatban. A Sci-fi , ugye ! A Cyberpunk , ugye ! Ezek szinte már elcsépelt taktusok manapság , holott nem csak ma foglalkozunk a jövőnkkel , hanem tettük ezt régen is. Itt van például rögtön 1988 , az a bűvös 88' , amikor is Katsuhiro Otomo rendező úr, megkomponálta a mára már hatalmas kultusszá vált Akira-t. Az emberiség pusztitó szellemét , kinek nevét féltve ejtik ki a halandók...Otomo világa egy lepusztult társadalmat mutat be, mely az összeomlás szélén vesztegel és vészesen kapkodja vitorláit a hatalmas szélben. Tokyo , Neo - Tokyová alakult, a 3. világháború embertelen világot determinált, hol a fiatalok tanulás helyett, egymást üldözik motorjaikon, rivalizálnak egymással reggeltől estig, az emberek folytonos feszültségben élnek, mindennaposak a lázadások, kormány elleni tüntetések, a rendőrség aggresszív fellépései senkit sem kímélnek, s a rendfenntartók alkalmassága megkérdőjelezhető. Egy olyan világba nyerhetünk bepillantást ezalatt a 124 perc alatt, mely nem ismer múltat és kultúrát, normák helyett inkább erőszakkal okít, az adótörvények ellehetetlenítik az emberek életét, s hol a gyerekek,a fiatalok, kikben elvileg reményt és változást remél az idősebb generáció, kilátástalan, és zord jövő elé néznek.
Kell lennie valaminek , ami egyre csak hajtja és egyre csak kíváncsibbá teszi az embert, ami ott motoszkál mindig a holnapban, amit már elfeleljettünk a tegnapból, ami esetleg részmagyarázatokkal szolgál, legalábbis kielégíti az emberiséget...ami éltet minket...mert a jövőt mi alakítjuk, eddig is mi alakítottuk, a "ma" 20 évvel ezelőtt felfoghatatlan lett volna, a "tegnap" pedig 20 év múla csupán egy alig látható , halovány kis mosoly lesz, gépiesen mozgó, érzelemmentes orcánkon...