Régi/módi

Rendre vannak ezek a vasárnapok, amikor jön a csoszrogány éves Bacher néni, gyűszűvel az ujján, ami még a háború alatt ragadt rá, azóta nem látta az ujjbegyét, és ilyenkor hangos jajbaszkizás van a házban, mert a Bacher néni süket, mint a feneketlen és perpatvart csinál ő mindenért. Meg riadalmat a gyerekeknél. Tisztaságba kapják a házat, kirugdalják a pormacskákat az udvarra egyenest, és pántlikás jónapot. A gyerekek mennek pucolni köröm alól a piszkot, fényesíteni a kiscszizmákat, felnőttek rendbe rántják a szobákat, sütik a mézest, az a néni kedvence, vékony cukorral a tetején, fehér takaróként a barna piskóta púpján.
Évi nem szereti egyedül a Bacher nénit. Ő a fiatal a családban, a szűzképes, formás. Évi fürdeni megy vasárnap reggel, lemosni magáról az álomkoszt, fekszik a kádban elterülve, lebeg a hab a mellén. Az Évi melle. Mint a terebély, hajszáleres egészségesen, a gravitáció példája, megvan a pályája és esik a föld felé, mint a ringló vagy a kásás alma. Köldökéből buborékot fúj a hab, combjain terpeszt a víz maj' befolyik a kis völgybe ; Bacher néni csak pinának hívja, "ha már ez a neve". Évi még simogatja a lábát és szappant dug a hónaj alá, pöcögteti a tátikáját, nyög is bele a párába. Ruhát ad magára, pirosat, csipkést, nem szereti a csipkést a Bacher néni, azért. Aztán bemegy a szobájába és nézi a kiütéses arcú telet az ablakból. És mennek a hogyolások és miértezések, hogy nem segít a rendben csak bámul. Családi ideg van a levegőben, Évi nyugodt csak a szobájában. Kész már az ebéd, cérnás húsleves meg biocsirke körettel, különtányéros saláta és lé, gyümölcsből. Elrendezve a poharak, kristály mind persze, ezt érdemli a Bacher néni, nem a műanyagot. Ragyog még a csempe is a fürdőben, a parketta meg megszűnt nyikorogni a tisztaságtól. Közel a tizenhárom óra, akkor jön mindig a néni, sose késik, pontos, mint a veszedelem; hallani nem is, de érezni már előre az utcáról lépései súlyát, és a hátrahagyott levegő fegyelmes mozdulatlanságát. Utolsó pillantás a házra, patyolat van, mindenütt, csak nyugodalom nincs.
Tizenhárom óra öt perc. Nagy az izgalom a családban, apuka már a kapuban haptákban, anyuka kavarja a levest, idegesen, gyerekek ülnek vigyázban a kanapén, egyedül Évi mosolyog. Fél óra és hír, apuka jön föl szemében mikrokönnyel, járókelők jöttek a házhoz, majd a mentők, szívroham. Bacher néni sose késett, most is csak a szívverése, az meg jó sokat. Így nem lett ebéd vasárnap, mentek a Bacher nénit kísérni a halálba. Évi maradt otthon. Megette a húslevest és a biocsirkét, a salátát kézzel a tálból és levet ivott hozzá, gyümölcsből. Majd levette a piros csipkést, összehajtogatta gondosan, és betette a dobozba, lim-lomok közé. Nem lesz több alkalom. Most már el lehet felejteni.

Föl.

A Milán kezdte. Merthogy messze lakik ő Pesttől, Alföldön valahol. A reggel hideg volt, apró is lett tőle a Milán pöcse, ráadásul még köd is, sűrű, mint a kaukázusi kefír. Nap jött föl balra, ménest világított telibe nem is messze. Paletta volt az égen, az Isten méretes ecsetje meg cirokká száradt és vékony narancsot meg rózsaszínt söpört Milán arcára. Gémeskút csönd volt, homok sem poroszkált. Nagy volt a Milán fáradtsága, bolygónyit ásított bele a vidékbe, majd szedte a lábát egészen a kútig, mosakodni kell; a víz, mint a jég az arcát kaparta, recsegett tőle a bőre hangosan. Nyújtózkodott az égig, reggeli imát mormolt félhangosan, ma csekély kedvvel, de imádkozta. Kedvében volt, de nyugalmát elvitte az istálló, mert ott feküdt a magabűne a szalmán. Sárga hajjal és tökmeztelen, csak a lábakat takarta egy zsírfoltos rongymaradék. Nem gondolt rá sokat Milán, csak épp eleget, pont annyit, hogy a reggeli fontosabb legyen. Elindult a fűben, lába alatt térkép lett, méretes, 45-ös térkép talán, fordult a pajta felé és hozta a szalonnát, hozzá a kenyeret vastagon, majd leült az itató mellé és rágott. Nézte a földet, csíkos lett a sugaraktól, fák törték meg a fényt, fekete vonalak estek a porba. Felhők szitálták az eget, teljesen, mint a porcukor, látásig csak felhők voltak meg a pasztelsárga elkenve. Pohár bor a szalonnára, vörös, mint a kármin, indult vissza a házba Milán, de az istálló előtt csak megállt. Oda dülledt szeme, a bűn felé, nem vitte a lába, mégis mellette állt perc múlva. Nem mozdult, csak nézte a vérre vetkőztetett testet, rajta négy fekete lyukkal, és a gereblyét, aminek fogai bemarták magukat az alá a gyönyörűséges mell alá, aminek bimbója volt Milán értelme. A csupasz csöcs már puffadt volt, a szemekből hiányzott az árnyalat, de legfőképp a tekintet, a nemes kis szőrös kiszáradt, mint a föld, csak a hajának volt színe, szőke. Milán megfogta a gereblyét és a vályúhoz vitte letörölni róla a pirosat, lekaparni a tüdőtől rászáradt légbuborékokat; forgatta kezében a nyelet, a fejet, feltartotta a napba, várta a kenetet, majd elhajította jó messzire, majdnem túl az Alföldön. Visszament a magabűnéhez és letisztogatta a testet, tiszta körmök, nincs már kármin a köldökben. Egy vödörből locsolta a vizet, a test tompán csillogott az istálló előtt, meztelenből, lett ruha rajta, fogta Milán és talicskába tette, kitolta a gémeshez, a gémes nyaka nem akaródzott lejönni az égből, de a test csak belepottyant a kútmélyébe. Fröccsent a víz mindenfelé, olyan magasra, hogy Milán arcán könnyet hagyott, meg kisbánatot. Még dél sem volt, a pasztel eltűnt, lett belőle éles sárga és halványkék, és lett jó nagy kozmosz a szívben, egy nagy felismerés és nehézsúlyú szomorúság. Úgyhát Milán lába a kút szélére lépett, majd a semmibe.

A dél meleg volt, izzadt volna tőle a Milán pöcse, ráadásul délibáb is, a kútnak meg lett egy párja, fölfelé az égbe, magas volt, remegett is bele, alig bírta a Milán lába, cipelte a bűnét föl. Föl.

let me think

szóval kedd van. az egyetlen 4 betűs napunk. pár perce még hétfő volt, esett pár szem eső, pislákolt pár percig a nap, a szél egy verandán pihent én pedig almás-körtés cappy szájízzel ülök a világháló előtt. az iwiwen van egy hangulat mérce vagy mi a szösz, amin eddig a boldogság értékem nem igen kúszott 3-as fölé, viszont ma behúztam az 5-öst. a barátnőm miatt. örülök, hogy miatta még az iwiw is értelmet nyer. a napokban volt egy álmom, amiben egy majom, a leghíresebb, Csita, kokaint lopott, miután ez kiderült, szegényt agyon lőtték és a véres testén átgázolva valakik elvitték a port. azt hiszem agyam elért ahhoz a ponthoz, amit Jung mindig is keresett, amit Freud is megmagyarázhatatlannak hívna. tehát mégegyszer. majom, Csita, kokain, véres agy, valakik elviszik. hm. ma nagymamáméknál voltam és tudatosult bennem, hogy nincs se tavasz , se nyár, se meleg, mert a tuják csupaszok voltak és át lehetett látni a szomszédba. amúgy eddig nem igen foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy tél van. milyen apróságok hozzák meg az ember eszét. megtaláltam a jesolói naplóm, amit akkor kellett írnunk, amikor osztálykiránduláson voltunk olaszországban. érdekes dolgokat írtam le bennük. többek között : " kedd reggel ismét azt éreztem, mint vasárnap reggel...kedd van, gondoltam jól kezdődik majd, de egy kicsit lelombozódtam, mint ősszel a fák, csak azt nem lelombozódásnak hívják, hanem valahogy úgy, hogy lehullanak a levelek, de a lelombozódás sem rossz...éppen egy kék-sárga-fehér abroszt bámulok,gyönyörű...PVC, úgy néz ki, mint , amikor a viasz ráfolyik egy cseresznyefából készült szék karfájára. az idő kissé elromlott így a nap végére, pár szem eső is esett, de lehet, hogy több, mint pár szem, nem tudom pontosan. ma muránóban és buránóban jártunk, vicces város nevek, egy kis szójáték...mondhatnánk helyettük milánót, hisz az is 'nó'-ra végződik, de hát nem így hívják a két várost. szép volt mindkettő, színesek és aranyosak...kis utcák, kis ablakok, mint velence, csak nem az, mert velence nagyobb és különben is más a neve. nem vettem semmit, persze nem azért, mert nem tetszettek a szuvenírek, csak nem találtam semmi különlegest, minden boltban ugyanazt a terméket kaphatjuk meg, szinte ugyannyiért. még nem sötétedett be, de ez törvényszerű, szóval biztos be fog. ha véletlenül ez nem történne meg, akkor valószínűleg szívrohamot kapnék, tehát remélem ma is besötétedik."
és az utolsó napi bejegyzés, amiből már érződik a majdnemvilághírnév : "ma csütörtök van és rossz idő. ez a két dolog egyáltalán nem következik egymásból, de jól hangzik, hogy csütörtök van és rossz idő, de ha kimondja az ember, úgy sokkal jobb. kimondom. mély hangom van, nekem kicsit furcsább, de ha lány ejti ki, úgy sokkal simulékonyabbak lesznek a szavak. olaszul is kimondhatnám, csak úgy nem tudom, ezért mondom magyarul. trevisioban jártunk, illetve gurultunk, mert busszal mentünk, de az utcákban gyalog sétáltunk, így végülis helyes az az állítás, hogy jártunk. ma volt eddig a legkatasztrófálisabb, leglehangolóbb idő, hisz esett az eső és egész éjjel komor szürke felhők takartak be minket. elnézést tanárnő, de ez a négy nap valami olyna szintű fáradtsággal sújtott szinte agyon, hogy kezem és gondolataim képtelenek ennél értelmesebb és ésszerűbb mondatokat alkotni, bár ezt nem tudom miért hozom fel érvnek, hisz eddig sem írtam értelmes és ésszerű mondatokat. csókolom. "


ki kellett cserélnem az egeremet, mert elromlott. általában akkor cserélem ki a tárgyaimat, ha elromlanak. ez végülis így logikus. az új, közel sem olyan jó, mint a régi, nincs rajta görgető, az oldalán kis gomb, amit soha nem használtam, de volt rajta, ki tudja, hangos, nem tetszik, ahogy kattan, és rövid a zsinórja. tudom, van már optikai egér. kállai ferenc vigyorog rám a pepita címlapjáról, vicsorítok és ráröfögök. jó dolog egyedül pofákat vágni és hangokat kiadni. emberi. mindig van mellettünk valaki, sosem vagyunk egyedül, sosem lehetünk egyedül, ilyenkor kiélem magam. hiányzik a barátnőm. szintén hozzá kapcsolható az a tény is, hogy december 1-je óta, nem gondoltam egy percre sem a naiv.szuperre, sem a dopplerre. hál'istennek. ez a két könyv megváltoztatta az életem. negatív értelemben. másokkal ellentétben bennem csak rossz dolgokat ébrsztett, holott imádtam/imádom őket, de úgy érzem ma már jobb, hogy nem gondolok rájuk. úgyhogy köszönöm zsófi. kimentettél e két könyv beteges elhagyatottságából. ja és elmondom, hogy prágából visszafelé a buszon lenyeltem azt a könnycseppett amit a szemed sarkában találtam, azóta tudom, hogy te vagy nekem, én vagyok neked, ennyi. az volt eddig a boldogságtól legjobban fájó 10-15 percem. és bár a tudakozót nem hívtam fel, de most leírom , hogy szeretlek, nyomok egy ctrl+c-t felmutatok az égre, ctrl+v és nyomva tartom. sokáig. nem mondom, hogy örökké, mert az túl nagy szó, de mondjuk addig, amíg be nem telik ez a seszürke téli esti égbolt vele. és akkor még tahiból is látszani fog. és akkor többet már nem kell mondanom, elég felnézned az égre.

elszívok egy cigit. mint tettem eddig is. amúgy is, kitettem a thank you for smoking plakátját, szóval hülyén venné ki magát, hogy ránézek és rögtön lefekszem aludni.

jóéjt mindenkinek , ambassador és bogyószeretet