hangulata van a végnek

Jó ideje nem érdekel már az idő múlása, az évszakok egymásbarohanása.
halvány és repedezett buborékaura karol nyakamba.
ráférne a világra egy kis plasztika - bajuszos kis illető az ablaknál
ráncolja homlokát, a redői közt vonaglik a szél
a koszos üvegbe zárt pillantások könyörögnek neki
obszcén jajj- szavakkal, arcán megjelennek a déli árnyékok,
amik a falakba égtek, s most már szemeibe is.
a sarokban felejtett loncillat elbújik a bokrok medrében
és szentjánosbogarak tévednek a fénybe, a nappalba.
este helyett valami időszak nélküli páróra nehezedik vállaimra
súlyától orrom a piszkot túrja, a földet, ahová az előbb egy
kóbor eb kapart magának ágyat.
az égből szavak csöpögnek rám, befolynak a macskakövek közé,
amikről eltűnnek a lábnyomok és nem marad már semmi az ember után
Még lábnyom sem
esőcseppek cikáznak az utakon
gondolkodás nélkül foglalva el a várost,
egy távoli szerpentinen pedig egy kocsi kerekei
csúsznak meg.
két test repül bele az éjszakába.
utánuk marad a hangulatos vég

Tök tök tökszépidő van. A szomszéd kutyája vert fel kb húsz perce. Az a kutya, amelyik imád az ablakom alatt hörögni és kaffogni ráadásul azok után, hogy tavaly nyáron fejbe dobtam egy dezodoros palackkal, akkor is azért, mert baromira nem hagyott aludni. Ahogy ránézek az ágyamra eszembe jut egy nyár, amikor először csókolóztam. Hogy ezt az emléket a zebracsíkos ágyhuzat vagy a két meggyszínű párna idézte fel bennem azt nem tudom, de szerintem egyik sem. És azon a nyáron egy Andi nevű lánnyal csókolóztam, olyan nyálasan, garattapogatón. Kinn álltunk egy kis faház előtt a Balaton szélén és a nap próbált kikecmeregni az Ábrahám hegy mögül, de amikor meglátott minket visszasietett és eltűnt valahol. Két vagy három percig tarthatott, aztán finoman ellökött magától és becsukta az ajtót. Én meg ott maradtam a verandán és olyan hülyén azóta sem néztem magam elé. Aztán másnap és harmadnap is smároltunk és megkérdezte, hogy mikor akarom elveszteni a szüzességem, mire azt feleltem neki, hogy nem tudom, talán 18 évesen. ( 14 voltam azon a nyáron ) Most már tudom, hogy akkor miért nézett rám olyan felejthetetlenül nagylányosan és kimérten, pedig ő sem volt idősebb nálam. Szerette volna hallani, hogy nemsoká' meg azt, hogy veled, de mit tudtam én akkor arról, milyen fontos dolog is ez. 14 évesen még csak odáig jutottam, hogy leszoktam a sírásról ha a Bambit néztem, és az volt a legfontosabb, hogy focizhassak az Újvidék téren. Mára már teljesen leszoktam a sírásról és focizni sem járok le. Ma el kell menni és fel kell nőni és olyanokat kell csinálni, amik csak arra jók, hogy elvesszen bennünk a gyerek jó mélyen.
Szép volt az a nyár. Vége lett az általánosnak, már nem voltam kisiskolás, de még gimis sem, a tökéletes senki földjén lépkedtem és a szabadság orcájába böföghettem, mert azt csináltam, amit akartam. Ehhez képest nem csináltam semmit, de erre is csak most jövök rá. Ha fényképeket nézegetek - megjegyzem elég ritkán teszem és elég gyér lelkesedéssel - mindig olyan furán érzem magam, kényelmetlenül. Ott állok a kép bal oldalán, ki sem látszom olyan kicsi vagyok és vigyorgok meg mászókázom, alig van fogam még, kezembem egy plüss medve, tényleg már csak azt várom, hogy ha hozzáérek a képhez, akkor besszippant az emlék és újra átélhetem azt a pillanatot. A fényképek félelmetesek, a legőszintébb igazmondók. A kegyetlen szembesítők, a varázslat nélküli mágusok. Csak nézzük őket és bólogatunk, beszélünk magunkban és erőtlen mosolyt ragasztunk arcunkra.

Ma jazz lesz a Vigató téren, aki nem tervezett semmi mást jöjjön ki és élvezzük együtt Balázs Elemér, Szakcsi Jr., Dés László, Tony Lakatos zenéjét.

A kuyta elhallgatott. De már nem vagyok álmos. Inkább kiállok az erkélyre és megvárom, amíg legurul a nap az égről.