4

3 ember/történet, 1 igazság = 4. Ja és 1 név, Ilja Krzsanovszkij.Vlagyimir Szorokin azonos című könyvéből Krzsanovszkij 2004 –ben forgatott filmet a jó öreg Oroszhonban. Az elkészült celluloid tekercs olyan mértékben egyedülálló és formabontó – nem csak forma -, hogy az emberi létezés mibenléte és maga az élet pillérjei remegnek bele. A mű nyilvános autodafék közkedvelt szereplőjévé vált; a filmet az orosz kormány de legfőképp a finanszírozó vállalat kemény cenzúrával büntette, a nyugati fesztiváloktól viszont rendre megkapta a különböző díjakat. Nyert például Rotterdamban és hatalmas meglepetésre a 2006-os Titanic Filmfesztivál győztes alkotása lett, holott a Titanicot eddig nem igazán verdeste orosz hullám, persze nyert a rendező is, főleg hírnevet, Szorokin pedig - műve megelevenítésével - feliratkozott a kortárs európai írók immáron felejthetetlen névtáblájára, hiszen a 4 kitűnő példája annak, hogy milyen kemény és milyen abszurd is az emberi lét, mire képes a testünk, e hús-vér szövethalmaz, amely magában hordozza az élet minden titkát.

És, hogy mire keresi a választ Krzsanovszkij? Az emberi sorsok kiszámíthatatlanságára. Arra a kérdésre, hogy meg lehet e magyarázni logikusan a világ működését és az egyén sorsát úgy, hogy közben reálisan szemléljük a dolgok alakulását. Mert kell, hogy legyen valamiféle mozgatórugónak, ami napról-napra, percről-percre irányítja és egyengeti életünket. Krzsanovszkij zsenialitása pedig abban rejlik, hogy megrendezte e paradox filmet, mert ezalatt a 126 perc alatt mindent kapunk csak logikus magyarázatot nem. A brutális képek, a nyomasztó vágások, a fájdalmasan elnyújtott beállítások lerohanják az agyat és megadásra kényszerítik a nézőt. 1-0.

Ez a retinánk ellen indított képhadjárat már az első percben megmutatja, de inkább a szánkba rágja, hogy nem egy könnyű alkotással állunk szemben, hogy ebben a filmben megtörténik majd a minden, ugyanis a kihalt, halovány fényben úszó utca csöndjét hirtelen betonfúró kolosszumok ádáz robaja töri meg érzékeltetve ezzel a hangulat agresszivitását és idegenségét. A rendező már itt felkészíti a nézőt, hogy később mire számíthat, de a történet feszültsége enyhül a következőkben. Három ember találkozik egy bárban. Egy zongorahangoló, egy jólszituált prostituált, és egy gazdag vállalkozó. Mindhárman fáradtak, de meglepően közlékenyek. Hallhatunk történetet orosz klónozásról, félresikerült kísérletekről a zongorahangoló szájából, egy új japán találmányról, amely enyhíti a feszültséget az általa kibocsátott hullámok segítségével – meséli a prosti, a vállalkozótól pedig hivatali titkokat, pletykákat a KGB-ről és a kormányról. Hármuk beszélgetése már-már kínosan hosszú, az ember azt hiheti, hogy a film nem szól majd másról, csak e monoton jelenetről, az éjjel ködjében felejtett bárban ülőkről. Aztán megindul az idő, inkább lódul és az eddig leginkább érdekes zongorahangolót már le is tartóztatják. Majd a vállalkozót kísérjük egészen hazáig, aki idős apjával él egy szerénynek közel sem mondható lakásban, és látjuk őket veszekedni és érezzük, hogy most talán megtudunk valamit, hogy esetleg valamire választ kapunk, de nem. A szálak ismét csak elszakadnak, és a harmadik személy, a lány lakásában ébredünk. Úgy érezzük, mintha egy marionett bábú percenként vesztené el zsinórjait. 2-0. A lány elindul vidékre egy temetésre, vissza a gyökerekhez vissza a szülőfaluba a civilizálatlanság szélén toporgó világba, a fogatlan és groteszk, éjjel nappal vodkát szopogató és kenyérpépből babát rágó öregasszonyok birodalmába, ahol nem csak megállt az idő, hanem sohasem volt, vissza a durva és embertelen orosz valóságba. – végre tudom, hol is van pontosan az „Isten háta mögött” -

A 4 mindenkiben megmozgat valamit. Még ha nem is azért készült, hogy logikát és értelmet keressünk benne, mégis dolgozik bennünk, zakatol és liheg. Képei sokkolóan naturalisták, látszik, hogy kizárólag természetes fénnyel dolgoztak és, hogy nem akartak „csak azért is” ledöbbenteni, mert elég volt nekik a valóság tisztasága, tisztátlansága. Ezt a tényt erősíti, hogy Krzsanovszkij a vidéki jeleneteket egy dokumentumfilmesre bízta, ezáltal tökéletesen hitelesre sikerült a Moszkva melletti falu ábrázolása. A forgatókönyvet a rendező Szorokinnal közösen írta, de az eredeti mű szerzője nem szólt bele a forgatásba.

Zene nem hallható a filmben, inkább furcsa zajok, zörejek, éles és néha monoton hangok kúsznak az éterben. No és az öregasszonyok hosszú és siralmas éneke, sivítozása.

Mindent összevetve, a 4 egy rendkívül érdekes film, amely teremetett magának egy saját világot, ahol képes volt életre kelni, és amiben minden megtörtént, aminek meg kellett történnie, a maga nyers és autonóm módján. Ilja Krzsanovszkij 2004-ben megrendezte a 4 –et. 3-0. Mesterhármas.

Parfüm - az illat aperitif

Illat aperitif

1985-ben Patrick Süskind író tollából született egy mű, a „A Parfüm – Egy gyilkos története”, amely egy rejtelmes és szinte már elfeledett világból nyújt panorámaképet. Süskind író-forgatókönyvíróként tevékenykedik Németországban, s e ’85 – ös sikere előtt számos tv sorozatnak, illetve mozifilmnek körmölte forgatókönyvét, mint például a Rossininek ( 1997 ) vagy a Kir Royalnak ( 1986 ). A nagy nyilvánosságtól hevesen ódzkodó író elzárkózik az interjúktól, alig pár képet találni róla, s talán ez a személyiségében fészkelő magányosság az, ami vonzó és emberközeli. Utóbbira példa az 1991-es Sommer úr története című könyve, amelyben egy kamasz épp férfivá válik és elmereng fiatalkora ártatlanságán, visszaemlékezik azokra a gyönyörű keserédes percekre és múló pillanatokra. Egyébként az író szereti megragadni a hétköznapokban rejlő csodákat, a monotonitásban lévő apró mozzanatokat – sokszor humor segítségével -, amelyek szebbé és izgalmasabbá varázsolják napjainkat.

Szóval ilyen ez a német úriember, távol a világtól, mesél a világról.

No és itt van az egyik legkülönösebb meséje, a Parfüm, amely 1766 –ba kalauzol minket, a bűzlő és mocsokban fürdő Párizsba, ahol a szag végtelen birodalmat épített, s gondosan pusztítja és ingerli az érzékenynek nem mondható nyálkahártyákat. A sztori igen összetett.

Egy piacról indulunk, ahol egy kedves és finom hölgy épp az új haladag feltrancsírozására készül, amikor is hirtelen hanyatt vágja magát a nyálkás és nyirkos földön, és megszüli ötödik gyermekét. A kis Jean-Baptiste Grenouille-t. Számára érthetetlen módon a gyerek túléli, s nagy megdöbbenése közben ott is felejti a halpiacon. Csúnya néni, akasszuk föl. Jean-Baptiste egy árvaházba kerül, ahol társai idegenkedése miatt a fákkal növényekkel illetve kövekkel köt szoros barátságot kifinomult és egyedi szaglószerve segítségével. Már ekkor érezni lehet, hogy nem mindennapi tulajdonsággal van megáldva. Orra szinte a létező összes illatot felismeri, s ezáltal kitárul előtte a világ. Az árvaházból egy baltaarcú „kereskedőhőz” vezet az útja, ahol napi tizenöt órát robotol és küzd az életben maradásért. Jó pár évet lehúz a nyomor és szenvedés poklában , s a kis Jean-Baptiste-ból nagy Jean- Baptiste lesz, megnő és teste olyanná válik, mint Trevor Rezniké a Gépészben, csak neki nincs alkalma feljegyezni testsúlyát.

A történet kulcsmomentuma ekkor következik. Jean-Baptiste-ot a városba viszik. A városba, amely az illatok és szagok tárháza, a láthatatlan aromák Kánaánja, az a világ, amelyre egész életében vágyott. Ahogy végighaladnak az utcán, esszenciák és számára ismeretlen illatok tárulnak föl; és persze a nők. A nők, kiknek illata megigézi Jean–Baptiste-ot. Az új világba érkezés magában hordozza a változást is, s ez itt sem kivétel. Feltámadnak leküzdhetetlen ösztönei, kinyílnak előtte azok a kapuk, amelyek eddig rejtve voltak és a sötétségből félhomály, majd világosság lesz. A megvilágosodás gyilkoláshoz vezet. Első áldozata egy vörös hajú leányzó, kinek illata megigézte s követte egészen hazáig. Jean-Baptiste itt jön rá, hogy a női test, s annak illata mindennél értékesebb számára, s elhatározza, hogy megőrzi és elraktározza a világ illatait. Később egy parfümkészítőhöz kerül, az idősödő, ihlet nélküli nagyöreghez, Guiseppe Baldinihez, akit arra kér, hogy tanítsa meg őt mindenre, amire csak tudja. A fiú bebizonyítja Baldininek, hogy képességei nem ismernek határokat, az öreg pedig bízik benne és ír egy ajánlólevelet számára, amellyel Grasse városába mehet tanulni. El is indul, s illatokban tobzódó kalandja elkezdődik. Szorgalmasan tanul, kísérletezik emberi bőrrel és állati zsírral női hajjal és az idővel.

Egyetlen cél lebeg szeme előtt, a tökéletes parfüm elkészítése. Testét és cselekedeteit állatias és barbár elméje vezérli, amely teljes mértékben kiöl belőle minden társadalmi normát és erkölcsöt. Bomlottságát és őrületét a végletekig tetézi az a tény, amikor rájön, hogy testének nincsen semmiféle szaga. Áldozatai egytől egyig nők, különlegesek és gyönyörűek. Gyilkolási módszere egyedülálló és bizarr. Terve/műve megvalósításához tizenhárom nőre van szüksége, s minden egyes nő a tizenhárom alapillat egyikét helyettesíti. Viszont az utolsó aroma, a legérzékibb összetevő csak egyetlen nőben lelhető meg.

Persze a meséhez kell egy direktor is. A posztra több nagy név is versengett, többek között Scorsese és Milos Forman, de az író hajthatatlannak bizonyult. Ám 2001-ben megtört a jég és a film producere megnyerte Süskindet, és Tom Tykwert a 47 éves rendező urat, és több éves lobbizás után még 48 millió eurót is összekapartak, hogy aztán Tykwer egy 147 perces gótikus drámát forgasson a könyvből. Megérte az a sok pénz. Olyan nagy nevek sorakoznak a stáblistán, mint Dustin Hoffmann ( Giuseppe Baldini ), Alan Rickman, és a fiatal angol tehetség Ben Whishaw ( Jean – Baptiste Grenouille ) A Parfüm tökéletes példája annak, hogy Európában lehet nagyon jó filmet készíteni - hatalmas költségvetésből - és hogy ésszerűen, meggondoltan el lehet költeni ennyi pénzt, anélkül, hogy kárba vesszen akár egy árva peták is.

Az operatőri munkán keresztül a díszlettervezésig minden zseniális.

Frank Griebe képei lebilincselők, a testközelik olyannyira élnek, hogy szinte még a bőr és a haj illatát is érezzük a teremben. Frank és Tykwer már dolgoztak együtt a „Lé meg a Lolában”, és a „A harcos és a hercegnőben”, úgy látszik harmadik dobásukat is siker koronázza. Pozitívum és érdekesség, hogy a film mindvégig eredeti helyszíneken játszódik, nem volt stúdiófelvétel, a koszt és a mocskot is ők kenték rá a házak falaira. Tykwer és a forgatókönyvírók, Reinhold Heil és Johnny Klimek munkája is kifogástalan, a karakterek és jellemek kidolgozottsága pontos, és alapos, bár az eredeti műben egy kevésbé gyermekarcú és szimpatikus hőssel találkozunk. A film egyetlen negatív pontja talán a hosszúsága. Az utolsó fél óra már túl sok. Olyan érzésünk támadhat, mintha a rendező úr nem tudta volna, hogyan is zárja le filmjét, van egy kis exhibicionista pár perc, szeretkező tömeggel és buja püspökkel, de hát ez van. A jó parfümöt sokáig lehet érezni.

Egy szó, mint száz, a Parfüm egy olyan film, melynek szíve van. Szíve a nők, a szívbillentyűk az illatok.

Hol vannak a Magyar hősök?!

Amerika Kapitány, Batman, Pókember, Superman, csak ,hogy a legnagyobbakat említsem. Részei , hősei, történelme egy nemzetnek. Pedig csak nevek, puszta fikciók, s nekünk mégis csak egy Ludas Matyi jutott...hát igen.
Ma már azért érdekes. Még a századfordulón nem volt az, még 45' után sem, sőt a Kádári transz-szocializmus alatt sem. De ma, 2006 -ban azért az. Nekünk magyaroknak mért nincsenek hőseink? De nem, nem a Toldi féle , "Há' mennyé baara, oszt ott fordujjá joobbra" kaliberü, piti kis parasztlegényre gondolok, aki tökéletes rémalak az általános iskolások számára, bár ők manapság már szarnak bele a Toldi értékeibe,inkább a kézben hurcolható Playstationnel nyirbálják a rendőröket, vagy száguldoznak egy felturbózott kocsival Los Angeles utcáin.Ez alatt persze nem azt értem, hogy MI még értékeltük a Toldit, mert,hogy MI sem, de MI legalább átköltöttük , vagy egyszerűen csak bemagoltuk, amit be kellett. De mért is van az,hogy nekünk Magyaroknak még egy szaros szuperhősre sem tellett?! És mire lehetünk büszkék? Víz alatt beszélő pókokra, akik beszívták a héliumot, mert olyan a hangjuk , mint egy rossz buzié, vagy egy szerencsétlen balfaszra ,aki egyész nap a parton döglik folyton parázó csalijával, és képtelen akár egy faágat is kifogni. Persze, nem vagyunk egy hős nemzet, de képzeletbeli segítségekre azért mi is rászorultunk, és szorolunk manapság is , nem? Mert másoknak ott van Pókember, vagy Superman. Mért van az ,hogy ha Amerikában történik valami, az másnap megelevenedik a képregényekben, majd később a rajzfilmsorozatokban. Ha ledobnak egy bombát valahova, ha katasztrófa történik , vagy igazából bármi, Superman már repül is és menti az embereket, segít a rászorultakon, Amerika Kapitánya összehívja a létező összes szuperhőst, és együtt szolgálják a hazát, mert kötelességüknek érzik. Holott mindeki nagyon jól tudja ,hogy Superman és a többiek nem repülnek sehová sem, mivel nem léteznek hősök , akik megmentik a világot, de szükségük van a tudatra, hogy lenne ki segítsen rajtuk. A nemzeti öntudat él hőseikben. Ebben rejlik az a hatalmas erő ,amivel rendelkeznek. Ami miatt , a többi nemzet fölött állnak. Pedig ez csak egy apróság. A képregényhős. De mégis van, és mégis küzd a rossz és gonosz ellen. Ezáltal táplálták az emberekbe a megrendíthetetlenségüket, azt az érzést, hogy fontosak a világban, hogy megvédik őket, hogy segítenek rajtuk. - persze, gyönyörű álca és színház az egész, de jól működik, és még nem húzták össze a függönyöket. - És ezt nem lehet megtenni minden országban. Európában még nehezebb. Na és Magyarországról ne is beszéljünk.
Képzeljük csak el a szovjet , vöröscsillagos bádogdobozba öltöztetett szuperhőst, aki szédítő bátrosággal szorgosan jegyzetel valamelyik ismerőséről , valamelyik bokor mögött, vagy a gulyásfaló , falakon átlátó , röntgen szemű , láthatatlan köpenyt viselő illetékes elvtársat, aki buzgón kémleli a nép emberét. Hogy is lehetnének szuperhőseink? Itt a burjánzó elvhűség, és álelvhűség, a posztposztposzt..., a tradicionális hazudozás, a vörösidill, és a békebeli "40 years of nightmare" arra volt jó, hogy a panelben nézzük a Pokemont, és ,hogy álmodozzunk egy bizonyos érzésről, amit soha nem fogunk érezni. Mindig lesz egy kis mellékíze életünknek, még ha a pillanat szép is. Olyan kis kesernyés , fura íz, reggeli szájszag, öreg pacsuli, dohos ruhásszekrény...

Lelkek tánca - a Bin-jip

Igen. Vannak olyan filmek, amik különlegesek. Vannak olyanok , melyek mély nyomot hagynak bennünk. Vannak olyanok is ,amik magukkal ragadnak, olyannyira, hogy egymás után legalább 3-szor akarjuk megnézni. Na a "Bin-jip - Lopakodó lelkek" pont ilyen film. Egy elbűvölő alkotás, a határtalan szerelemről, egy férfi és egy nő vágyakozásáról.

Kim Ki-duk neve már ismerős lehet a "Tavasz , nyár , ősz , tél...és tavasz" című film hallattán, de akár a 2005-ös - kevésbé ismert és kisebb sikernek örvendő - "Az íj" romantikus-dráma kapcsán is. E koreai fiatalember kalandos életet tudhat maga mögött. Matrózként tengette mindennapjait, majd 5 évig szolgált a hadseregben. Párizsban 2 évett töltött ; itt meglepő módon saját festményei eladásából élt, majd végre megállapodott a filmkészítésnél. Hihetetlen szépérzékével olyan egyedi filmeket képes kreálni, melyek - bár az európai néző kicsit idegennek érezheti őket - tobzódnak a melankólikus képekben, melodikus hangvételük miatt az ember úgy érezheti magát , mint egy féltett kis kertben , melyben nem létezik más csak az elveszett idő és egyben a megtalált is. Hősei sokszor a társadalom által kirekesztett figurák, olyan jellemek, kiknek szükségük van egy társra ; akik képtelenek elszakadni bűntudatuk és lelkiismeretük árnyékától , boldogok és boldogtalanok, a legtisztábban gondolkodók.
A Bin-jip sem kivétel. Sun-hwa egy magányos srác, ki motorjával cirkál a városban. Szórólapokat ragasztgat az ajtókra, majd este visszatér. Ahol még kinn vannak a lapok, ott megpihen. Mivel a tulajdonosok nincsnek otthon, nyugodtan tesz-vesz a lakásokban.Persze nem egy rosszindulatú "betőrő" ő, inkább megajvítja a háztartásban elromlott elektronikai kütyüket, kimossa a szennyest, megöntözi a virágokat. Majd reggel tovább áll, és folytatja útját.
Tae-suk egy csodaszép nő. Sun-hwa az egyik "házalása" során találkozik vele egy általa üresnek vélt házban. A fiú nem látja meg a lányt, így nyugodt szívvel járja körbe a házat. Fotókat nézeget a falon, egy portfóliót is talál , majd kezében a képekkel befekszik a kádba. Mindeközben a lány folyamatosan követi és némán figyeli a fiút. Sun a konyhába megy főzni, majd kimos, kitereget, és itt is megöntözi a virágokat, majd lefekszik az ágyba, és a mellette heverő képekre maszturbál, amikor benyit a lány. Csak néznek egymásra, és egy szót sem szólnak. Sun-hwa megilletődötten felöltözik és elmegy. Már éjjel van, mikor úgy dönt, mégis visszatér a lányhoz. Mikor megérkezik, hallja ,hogy Tae a kádban sír, így hát kikészít neki egy szép kis ruhát , majd leteszi a földre és megvárja amíg a lány kijön a fürdőből. A lány arcán csúnya foltok láthatók, és egy kis seb az ajkán. A férj. Ismét együtt vannak a házban ,de szó nem hagyja el egyikük ajkát sem. Hamarosan megérkezik a férj , aki valószínű , mint mindig ,ismét bántalmazni fogja feleségét, de Sun ezt látva elintézi egy golfütővel és pár golflabdával. És itt jön a film kulcsmomentuma. Sun megszökteti a lányt, aki szó nélkül követi ezentúl mindenhová. Házról házra járnak , immáron együtt, néma varázzsal fűszerezve kalandjukat. Egy árva szót sem szólnak egymáshoz egész "útjuk" során. De nincs is rá szükségük, hisz olyan erős lelki kapocs tartja őket össze, ami életre szóló és örök.
A történet további eseményei is ugyanolyan fontosak , mint az előzmények. Sun megjárja a börtönt. Tae visszakerül agresszív férjéhez, útjaik elválnak...de csak egy időre. Mindeketten csupán egy valamit várnak, hogy újra együtt lehessenek. És ez be is következik ,amikor Sun végre kiszabadul. A börtönben sok mindent tanult, lelke megtisztulást nyert. Mikor visszatér szinte szellemként a lányhoz, mindeketten önfeledtek és boldogok, mint még soha. S az a bő negyed órás jelenet a végén ,amikor egymásra talál test és lélek, amikor átlépnek egy másik dimenzióba, amikor kinyílnak azok a bizonyos szférák ...hát az valami...az olyan...olyan, mint , amikor ősszel lehull az utolsó sárgás, vöröses levél a fáról.

A film a 61. Velencei Filmfesztiválon elvitte az Eszüst Oroszlán- díjat, és a FIPRESCI -díjat. És még számtalan elismerést, amiből soha nem lesz elég, mert olyan élményt nyújt a film, amit nem lehet "csupán" díjakkal jutalmazni...