nyáresti vonatzakatolás
messze van, mint az álmok
egyedül ülsz, melletted a fák magánya
és a félsötét promenád madárcsicsergős estéje
lomha szél kap fel lyukas zacskót
és zörgeti végig az aszfalton
cigi lóg a kezedben
ujjaidat festi monoton sárgára a füst
orrodon fújsz ki lebegő kék halált
és a nyálas filterben fészkelő kátrány
vidáman rövidíti életed 1-2 perccel vagy órával
gondolsz mindenre
rágógumi biztonságba menekülsz a szájszagod elől
és a dezodorból kreálsz illatot ruhádnak
várnád a nőt kivel megosztottad életed, nagy dolog ez
gondolsz mindenre
pár hónap és röpke 2 év alatt megtanultál gondoskodni valakiről
aztán egy pillanat múlva már csak magadról kell
ez nehezebb
várnád, de már nem jön
a cigi leégett és hamu pihen a fűben
ujjaidat szagolva érzed a halált
minek ide a dezodor
az ember addig küzd, amíg lehet
denevértánc a fejed fölött
éjjel lett az estéből és langyos szoba a promenádból
elveszel az internetben
olvasol valami könyvet valamiről
a bontatlan cigis dobozok már előre nevetnek rajtad a polcon
holnap az egyiket zsebedbe csúsztatod
és jó érzéssel fújsz majd füstkarikát
mi hiányzik
te sem tudod